japán magánhangzók

VIII. Két egymást követő eltérő magánhangzó

Az ilyen típusú lehetőségek száma húsz, amik a következők: [iш], [ie], [io], [ia]; [шi], [шe], [шo], [шa]; [ei], [eш], [eo], [ea]; [oi], [oш], [oe], [oa]; [ai], [aш], [ae], [ao]. Ezekből, a japán nyelv fonotaktikai szabályai miatt nem mind valósulhat meg és van, amelyik ritka a japán nyelvben.

            Akamatsu két olyan esetet emel ki, melyről érdemes beszélni, ez pedig az [ei] és az [oш] esete, a többi kapcsolatot egyszerű magánhangzóknak gondolja egymás mellett. Akamatsu szerint a sztenderd japán kiejtésben az [ei] kapcsolat [ē] hangként ejtendő, szemben néhány területi nyelvváltozattal, ahol ez [ei]-ként használatos. Pl.: [sēbetsu] ’nemi megkülönböztetés. (AKAMATSU, 1997: 50) Természetesen, ha egy szó [e]-vel végződik és a következő szó [i]-vel kezdődik, az ejtés ez esetben [ei]. Ezen kívül összetett szavak határán is [ei] kiejtéssel találkozunk. Az [oш] hangkapcsolatnál is ugyanezzel a koncepcióval van dolgunk. Eszerint a sztenderd japán nyelvhasználó az egyszerű szavak ilyen hangkapcsolatát [ō]-nak ejti. 

Zhang Wei Li szerint a két egymást követő magánhangzó kapcsolat nem feltétlenül áll egy szótagban, vagy morfémában, ebbe a kapcsolatba az szótaghatáron lévő magánhangzók kapcsolódása is bele tartozik. Ezeket két osztályba lehet sorolni:

1. Azok az esetek, amikor a két magánhangzót külön-külön ejtjük.

’tooi’ ’messze’

2. Azok az esetek, amikor a két magánhangzó szorosabb hangkapcsolatot hoz létre. Ilyenkor hosszan ejtjük a hangot, de mégis csak az egyik magánhangzót lehet biztosan felismerni.

japán magánhangzók

V. Az [a] magánhangzó

            Alsó nyelvállású, középen képzett, nyílt hang. A japán [a] hang félúton helyezkedik el az [a] és az [α] kardinális magánhangzók között. Bizonyos fonológiai helyzetekben az egyikhez kerül közelebb, bizonyos helyzetekben a másikhoz, attól függően, hogy az előtte vagy utána álló hang milyen mértékben és hogyan hat a képzésére. (AKAMATSU, 1997: 34)

           

VI. A félhangok

            Akamatsu szerint a japán nyelvben két félhangról beszélhetünk. Ezek a [j] és a [ɰ] hangok, melyek képzésüket tekintve alapvetően olyanok, mint a magánhangzók, de nem képesek szótagalkotásra, így ebben a mássalhangzókra hasonlítanak. Itt fontos megjegyezni, hogy mindkét félhangzó illabiális hang. (AKAMATSU, 1997: 43-45)

            A [j] hang alaptulajdonságait tekintve a japán [i] magánhangzóval van összefüggésben. Képzését tekintve palatális, zárt hang, mint az [i], csupán annyi a különbség, hogy kevésbé elől képzett és kevésbé zárt, mint az [i]. A [j] hang képzésekor a nyelv ugyanazt a mozdulatot teszi meg, mint az [i] hang esetében, de nem éri el azt, hanem átvált az őt követő magánhangzóba, ami a japánban csak az [a], az [o] és az [ш] lehet. A modern japán nyelv nem tartalmaz [je] és [ji] szótagokat. A [je] szótag az 1600-as évekig létezett, bár az idők folyamán elvesztette fonéma funkcióját. Ezzel ellentétben a [ji] soha nem is létezett a japán nyelvben. A [j] magánhangzó esetében a nyelv helyzete ahhoz képest változik – kevésbé zárt, zártabb, kevésbé elülső, vagy elöl képzett -, hogy a félhangot milyen helyzetű magánhangzó követi.

            A [щ] hang minősége megegyezik a japán [ш] magánhangzóval. Mind a kettő esetében ajakréses hangról beszélhetünk, amit fontos megjegyezni, hisz ez a jelenség viszonylag ritka a nyelvek között. A [щ], ahogy az [ш] is hátul képzett, zárt hang. A képzésében ugyanaz a jelenség figyelhető meg, mint a [j] félhangnál. A japán nyelvben jelenleg a [щ] félhangot csupán az [a] magánhangzó követheti, a többi alternatíva nem létezik. (AKAMATSU, 1997: 43-45)

VII. Két egymást követő azonos magánhangzó (renboin)

            Vannak nyelvészek, akik egyszerű hosszú magánhangzókról beszélnek és vannak, akik két egymást követő azonos magánhangzóról. Akamatsu úgy véli, hogy ez a jelenség csupán egyfajta meghosszabbítása a magánhangzónak, és nem beszélhetünk egyéb minőségbeli változásról, a magánhangzó hosszúságán kívül. „For example, [ii] is twice as long as [i], with no difference in quality.”

Samuel E. Martin úgy véli, hogy a modernkori hosszú magánhangzók kétféleképpen alakulhatnak ki. Egyrészt egy egyszerű rövid magánhangzó másodlagos meghosszabbodásával, másrészt két rövid magánhangzó egyesülésével. A két magánhangzó állhat egymás mellett, vagy ugyanazon morfémában. Láthatunk példát arra, amikor kiesik a mássalhangzó két magánhangzó közül és arra is, hogy számos morféma átkerül a kínaiból. (MARTIN, 1987: 64)

Japán magánhangzók

II. Az [ш] magánhangzó

Ez a hang a japán nyelvben – sok nyelvtől eltérően – egy illabiális hang, felső nyelvállású, zárt és veláris, azaz hátul képzett. Kevésbé zárt és kevésbé hátul képzett, mint a kardinális [u] hang. Leginkább a koreaihoz hasonlít. Ezen kívül a török kiz [kшz]-hez (lánya) vagy a román urî [urш]-hez (utál). Realizálódott variánsa a centralizált [ш] az [s], a [ts] és a [(d)z] hangok előtt, emellett a devokalizáció két zöngétlen mássalhangzó között a fentebb említett módon. (AKAMATSU, 1997,) 

III. Az [e] magánhangzó

           

A japán [e] hang a kétféle kardinális [e] és [ε] hang között helyezkedik el. Palatális, középső nyelvállású, kissé nyílt. Meglehetősen közel áll az angol ’bed’ szóban szereplő [e]-hez.  

IV. Az [o] magánhangzó

            Ahogy a japán [e] hang, a japán [o] hang is középső nyelvállású hang, viszont ellentétben az [e]-vel, hátul képzett, azaz veláris. A japán [o] ajakműködése szerint csak kis mértékben ajakkerekítéses, emiatt aligha találjuk meg az angolban, franciában, németben, vagy akár a magyarban.

            Realizációként megjelenhet bizonyos, a már említett esetekben a zöngétlenedés. (AKAMATSU, 1997)

A japán magánhangzók

I. Az [i] magánhangzó

A japán [i] magánhangzó palatális, azaz elől képzett, felső nyelvállású, illabiális hang. A kardinális [I] hanghoz képest nincs annyira elől és nem annyira zárt. Fonológiailag leginkább a francia vagy az olasz [i]-hez lehet hasonlítani.

A japán magánhangzók mind zöngések, ami azt jelenti, hogy „a kannaporcok is, a hangszalagok is zárva vannak, ezért a gége alatt feltorlódott levegő nyomása szétpattintja az egymáshoz tapadó hangszalagokat, és átjut a keletkező hangrésen.”(KASSAI, 1998, 48) Viszont a japán magánhangzók közül három – [i], [ш], [o] – bizonyos helyzetekben zöngétlen magánhangzóként is realizálódhat.

hitai [çịtai]

futa [ɸụta]

kokoro [kọkoro] (AKAMATSU, 1997, 36)

               

Akamatsu úgy véli ezek magánhangzóknak tekinthetők annak ellenére, hogy zöngétlenek; emellett kiemeli azt is, hogy ezek a magánhangzó csupán zöngétlenednek, de semmiképpen sem esnek ki. Indokként hozza fel, hogy a japán sztenderd nyelvhasználatban ezek teljesen természetesen előfordulnak, még a normál sebességű beszédben is. Az [i], az [u] és az [o] két zöngétlen mássalhangzó között válnak zöngétlenné abban az esetben, ha a japán akcentus szabályai szerint nem esik rá hangsúly. A másik eset, amikor devokalizálódhat a magánhangzó, amikor egy zöngétlen mássalhangzó után áll a szó végén, és nem esik rá a nyomaték. Ha viszont egy ilyen szó után zöngés magánhangzóval, vagy mássalhangzóval kezdődik a következő szó, nem beszélhetünk devokalizálódásról.  

A magánhangzókról

A magánhangzó képzése során a szájüregben sem zár, sem rés nem akadályozza a kiáramló levegő útját. Önmagában alkothat szótagot, a szótag magját képezi.

Daniel Jones kifejlesztett egy 18 magánhangzóból álló táblázatot, mely magába foglalja az összes létező magánhangzó megvalósulását. Ezeket hívjuk kardinális magánhangzóknak. Az illusztrálás megkönnyíti a magánhangzók tulajdonságainak leírását és összevetését más nyelvek magánhangzóival. (boinsankakukei)

David Crystal szerint egy magánhangzó leírásakor négy kritériumot kell figyelembe venni, amik a következők:

a. A nyelv emelkedő része- elülső, középső, hátsó.

b. A nyelv emelkedésének mértéke a szájpadlás felé- felső, középső, alsó.

c. A lágy szájpadlás helyzete.

d. Az ajak nyílásának formája- labiális, illabiális. (CRYSTAL, 2003,)

angol II. rész

A nyelv mozgása szerint a diftongusok az angol nyelvben lehetnek zártak, ha a nyelv vertikálisan előre mozdul, és centrálisak, ha a nyelv előre vagy hátra mozdul a közép pozíció irányába. A zártak lehetnek szűkek és szélesek, míg a centrális diftongusok csak szélesek. Szűk diftongusról [ei], [oʊ], [iə], [eə], [ʊə] beszélünk, mikor a kezdő és a végpont között a rés kicsi, így a nyelv rövidebb utat tesz meg; a széles diftongusnál [ai], [aʊ], [ɔi] ezzel szemben hosszabb az út, amelyet a nyelvnek meg kell tennie. Annyit biztosan állíthatunk, hogy a nyelv itt is az egyszerűségre törekszik, hisz szűk diftongusokból majdnem kétszer annyi létezik, mint a szelésből, ahol a nyelvnek hosszabb utat kell megtennie a képzés során. Az angol nyelvben egyetlen emelkedő diftongus létezik, ez pedig a [ju:], az összes többi ereszkedő kettőshangzó.

Az angol diftongusokról ez-az

Az angol diftongusok a következők: [ei] bait; [ai] bite; [aʊ] bout; [oʊ] boat; [ɔi] quoit; [iə] beer; [eə] bear; [ʊə] boor; ([ɔə] boar).

Fonetikailag, ezek egy teljes hangból és egy siklóhangból, vagy schwából [ə] épülnek fel. Fonológiailag pedig úgy írhatók le, mint (i) egy komplex mag, melynek resztvevő hangjai a magánhangzók készletéből kerülnek ki, (ii) hiátusok, azaz a két egymást követő magánhangzó két külön szótagban van, vagy (iii) egymást követő magánhangzó és mássalhangzó, ez abban az esetben áll fenn, mikor valamelyik siklóhang következik a teljes értékű magánhangzó után. Csupán a fonetikai információk nem segítenek eldönteni, hogy a három analitikus esetből, melyikkel is van dolgunk. Ehhez szükségünk van az angol nyelv fonotaktikai szabályaira, melyek aztán segítenek a döntésben. Példának okáért vegyük az [i] és a [j] hangokat, melyek mind hangzásban, mind minőségben nagyon hasonlók, a különbség csupán az intenzitásban van. Ennek ellenére, a fonotaktikai szabályok szerint, mind a kettőnek meg van a szerepe a használatban és semmiképpen sem felcserélhetők. Az angolban a [j]: hangot csak [a], [e] és [ɔ] hangok követhetik, ami azt jelenti, hogy egyéb esetekben komplex hangokkal, azaz diftongusokkal van dolgunk. Az angolban a diftongusokat minden esetben hosszú hangként definiálják a nyelvészek, így az a fonotaktikai szabály is érvényes rájuk miszerint csak hosszú monoftongusok és diftongusok lehetnek nyílt szótagok egy szó végén. Az angolban létezik az [ai], [aυ], [ei], és az [eə] diftongus, viszont nincsen [ae], [eυ] vagy [eɒ] hangsorozat, ami azt jelenti, hogy mind a hosszú magánhangzók, mind a diftongusok száma korlátozott; csak bizonyos kombinációkkal kehet találkozni.