A japán diftongusok melletti érvek folyt.

h) [u] és [a] kapcsolata

Diftongusként csak nagyon ritkán, dialektusokban realizálódik.

[guei] /guai/ ’állapot’

i) [u] és [i] kapcsolata

Az [u] és az [i] hangkapcsolatot ejthetjük diftongusként, ha azok tautomorfemikus helyzetben állnak, és nem okoznak kárt a megértésben. Ellenkező esetben mind a két hangot külön ejtjük.

j) [u] és [e] kapcsolata

Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

k) [u] és [o] kapcsolata

Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

l) [e] és [a] kapcsolata

Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

m) [e] és [i] kapcsolata

Az [ei] esetében két típussal számolhatunk. Az első esetbe azok tartoznak, ahol az [e] is és az [i] magánhangzó is egy kanjihoz tartozik, azaz tautomorfemikus. Ezekből meglehetősen sokkal találkozhatunk, melyek közül majdnem mindben hosszú [ē]-ként realizálódik a hang.

[hēan] /heian/ ’Heian kor’

[mēan] /meian/ ’jó ötlet’

Ebben az esetben is találkozunk eltérésekkel bizonyos dialektusokban – Ryūkyū, Kyūshū, Dél-Shikoku –, melyeknél az [ei] hangkapcsolat annak ellenére, hogy tautomorfemikus, nem monoftongizálódnak. (MARTIN, 1987: 43)

A másik esetben, amikor az [e] és az [i] heteromorfemikus, a két magánhangzót külön-külön ejtjük, anélkül, hogy összevonnánk őket.

[keito] ’kötött gyapjú’

[neiki] ’az alvó lélegzetvétele’

n) [e] és [u] kapcsolata

Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

o) [e] és [o] kapcsolata

Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

p) [o] és [a] kapcsolata

Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

q) [o] és [i] kapcsolata

Az [oi] ’renboin’-nal kapcsolatban a következőképpen vélekedik Zhang Wei Li. „この類の連母音の一部分は重母音に類似する発音になることがある。主として同じ漢字の発音に連母音がある場合によく見られる。”[1] (WEI LI, )

[oyi] /oi/ ’öreg ember’

[yoyi] /yoi/ ’részegség’

Ezen kívül viszont, ahol az [o] és az [i] külön kanjihoz tartozik, nem jött létre ez az analogikus hangváltozás.

r) [o] és [u] kapcsolata

Az [ou] ’renboin’ esetében hasonló jelenséget vélhetünk felfedezni, mint az [ei] hangkapcsolatnál. Ennek minden bizonnyal etimologikus háttere van, amely aztán analogikusan tovább terjedt a nyelven belül. Az [ou] tautomorfemikus helyzetben hosszú [ō]-ként realizálódik. Ezzel a jelenséggel meglehetősen sokszor találkozunk

[ō] ’király’

[chō] ’lepke’

[ryō] ’anyag’

Az igéknél ez csupán ritkán érvényesül, és csak a kiejtésben vagy az irodalomban, más esetekben ’renboin’-ként viselkedik, tehát nem hatnak egymásra a magánhangzók.

s) [o] és [e] kapcsolata

Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben. (WEI LI, 5-10)

Mindezekből tehát az látszik, hogy összesen négy olyan biztos eset létezik, ahol a ’renboin’-ek képesek diftongust alkotni, a többi hangkapcsolat esetében ritka és dialektushoz kötött a kettőshangzók variációjának kialakulása.

Samuel E. Martin is úgy véli, hogy találkozhatunk diftongusokkal a japán nyelvben. „Modern Japanese has several kinds of „heavy” syllables consisting of two moras. Some of these syllables have diphthongs or long vowels that resulted drom dropping intervocalic consonants and monophthongizing the juxtaposed vowels; others were borrowed from Chinese (or English) syllable types.”[2] (MARTIN, 1987: 71) Ő is sok példát hoz a dialektusokból, és nem hangoztatja különösebben a sztenderd japán kizárólagosságát.

Végigtekintve a hangtani változásokat és a mai japán nyelvben fellelhető diftongusokat, véleményem szerint a „diftongus-jelenséget” két nagy csoportra lehet osztani. Az elsőbe tartoznak azok a hangváltozási tendenciák, melyek még a Heian korban mentek végbe, tehát az ’onbin’-ek. Ezek a mai japán nyelvben nem egy fonéma variánsaként vannak jelen. Ezzel szemben a másik csoportba tartozók abban különböznek az elsőktől, hogy csupán bizonyos területeken vagy társadalmi osztályban élők használják őket, és mindegyiknek van a sztenderd japán nyelvben megfelelője, mellyel variánsokként felcserélhetők. Ezek lehetnek az ’onbin’ analógia hatására létrejött diftongusok, vagy egyéb helyzetekben használt kettőshangzók. E kettő közül több érdekességgel szolgálhatnak az egyéb helyzetekben használatos diftongusok, melyekkel kiváltképp a dialektusokban találkozhatunk.  

---

[1] „Az ilyen típusú renboin-ok egy csoportja analogikus módon diftongussá vált. Kiváltképp az egy kanjihoz tartozó renboinokat kell jobban szemügyre venni.”

[2] „A modern japánban számos „nehéz” szótag van, amelyet két mora alkot. Néhány ezekből diftongus, néhány pedig hosszú magánhangzó, amiket vagy a a mássalhangzó kiesés intervokális helyzetben, majd az így egynásmellé került magánhangzók monoftogizálódása; vagy a kínaiból (angolból) bekerült szótagtípusok eredményeztek.”

A japán diftongusok melletti érvek

a) [a] és [i] kapcsolata

Az [a] és az [i] magánhangzó esetében, ahogy már fentebb láthattuk bizonyos dialektusokban előfordulhat monoftongizálódás. Ebben az esetben a monoftongizálódott mássalhangzó a hosszú [ē] lesz, mivel az [a] és az [i] magánhangzó a képzés során használt nyelvállás tekintetében a legkülönbözőbbek: az [a] hang alsó, míg az [i] felső nyelvállású, és mivel „a monoftongizálódás során a diftongus két hangzója igyekszik a képzés szempontjából egymáshoz minél közelebb kerülni.” (MNYT, 2005: 340) Ez a jelenség Nagano bizonyos területein figyelhető meg.

asē < asai ’sekély’ (MARTIN, 1987: 43)

  

b) [a] és [u] kapcsolata

Zhang Wei Li véleménye szerint ez a kapcsolódás nem tekinthető diftongusnak. Ezzel szemben Haruo Kubozono tanulmányában arra keresi a választ, hogy az általa a két leggyakoribbnak vélt diftongus, az [au] és az [ai] közül melyik gyakoribb a japán nyelvben, és, hogy jelöltség szempontjából melyik van előnyben. Állítja, hogy a modern tokiói japánban mind a kettő diftongus előfordul, de az [ai] nagyobb mennyiségben fordul elő a sino-japán morfémákban. Ezt a következtetését, a Japán szótár függelékéből vonta le. Az ősi japán szavakban (Yamato) is hasonló asszimtriát lehet észrevenni, csak mérsékeltebben. Itt 63 morféma tartalmaz [ai] kapcsolatot és csak 29 [au] diftongust. A harmadik csoport lenne a jövevényszavak csoportja. Itt viszont több okból is nehéz volna messzemenő következtetéseket levonni. Többek között azért, mert meglehetősen nagy mennyiségük végett nehéz volna összegyűjteni az újonnan a modern japánba belekerült morfémát; ezen kívül a többségüket az angol nyelvből veszik át, ami azért nagyon fontos tény, mert az angol szavak jóval nagyobb százaléka tartalmaz [ai] diftongust. (KUBOZONO, 2001: 62)

c) [a] és [e] kapcsolata

Ahogy az [ai] esetében, itt is fellelhető néhány diftongus szórványosan és csak bizonyos dialektusokban.

[kaeru] ’visszamenni’

[omae] ’te’-kollokviális

d) [a] és [o] kapcsolata

Az [a] és az [o] egymás mellett szintén nem alkot diftongust a japán nyelvben. Érezhető, hogy kiejtéskor mind a két magánhangzó képzésének lépései és tulajdonságai érvényesülnek, egyik magánhangzó sem válik dominánssá a másikkal szemben.

e) [i] és [a] kapcsolata

A sztenderd japánban nem, de némely dialektusban diftongusként is használatos.

[miyai] /miai/ ’találkozás házasságkötés végett’

[oshiyai] /oshiai/ ’tolakodás, lökdösődés’

„Általánosan elmondható, hogy az [ia] hangkapcsolatot könnyű diftongusként ejteni, ami nem véletlen, hisz sok jövevényszónak az [ia] hangkapcsolata diftongusként realizálódik.”[1]

[itariya] /itaria/ ’Olaszország

[roshiya] /roshia/ ’Oroszország

f) [i] és [e] kapcsolata

A sztendern japán nyelvben pusztán ’renboin’-ként van jelen, azonban informális helyzetekben hosszú [ē]-ként is használatos.

[kēru] /kieru/ ’eltűnik’

[mēru] /mieru/ ’látható’

g) [i] és [o] kapcsolata

Sok más hangkapcsolathoz hasonlóan itt is elmondható, hogy csak bizonyos területi nyelvváltozatokban fordul elő diftongusként.

[niyoi] /nioi/ ’illat’

---

[1]一般的にいえば、「イ＋ア」類の連母音は重母音と発音されやすく、外来語にあるこんな単語は重母音と発音されるのが多い。

A japán diftongusok melletti érvek

Zhang Wei Li, aki részletesen foglalkozott a japán nyelv diftongusaival először is összevetette a renboin-t a kettőshangzókkal.

A ’renboin’-nak a már korábban említett két fajtáján kívül vannak még a diftongusok, amiknek a főbb jellemzői a következők: „az egymást követő két magánhangzó szorosan kapcsolódik egymáshoz, kiejtésekor főleg az egyik magánhangzót ejtjük, míg a másik csak mellékhangként funkcionál, azonban az ejtés hosszúsága egy szótagnak felel meg.”[1] (WEI LI)

                                         

[ia]

[iɯ]

[io]

[wa] (WEI LI)

„A japán nyelvben csak diftongusok vannak, triftongusokról nem beszélhetünk. Előfordulnak olyan elméletek is, miszerint a japán nyelvben nincsenek igazi diftongusok. Úgy gondolom, hogy még ha számuk igen kevés is, léteznek diftongusok a japánban. Felhoznám erre példának a [ya] és a [wa] sort.”[2] (WEI LI) Azok, akik a diftongusok, méghozzá a [j]-t és [w]-t tartalmazó diftongusok mellett állnak ki, azzal érvelnek, hogy ezt a két hangot a japán nyelvben félhangzóként definiáljuk, melyek képzésüket tekintve az [i] és a [ш] magánhangzókkal megegyezők, csupán nem viselik magukon annyira markánsan az [i] és [ш] magánhangzók jegyeit. (WEI LI)

„Azok a diftongusok, melyekben az első magánhangzó az úgynevezett ’mellékhang’ és a második a ’főhang’, a fokozatosan erősödő diftongusok.”[3] (WEI LI)

[ia] /ya/ ’nyílvessző’

[iɯ] /yu/ ’forró víz’

[io] /yo/ ’éjszaka’

[wa] ’kör’ (WEI LI)　

Ezek ellentétei a fokozatosan gyengülő diftongusok, ahol az első magánhangzó a domináns. Ilyen kapcsolatok a japán nyelvben nincsenek, ezek csupán ’renboin’ kapcsolatban állnak egymással. Zhang Wei Li azt vizsgálja, hogy a ’renboin’ kapcsolatokból melyek azok, amik tulajdonságaiktól fogva képesek a diftongizálódásra. Ehhez meg kell vizsgálnunk a ’renboin’-ek fonotaktikai helyzetét. Ezeket két nagy csoportra tudjuk osztani.

1.      Amelyeknek alkotó magánhangzói ugyanolyanok. Ez esetben kétféle kiejtést lehet tapasztalni, attól függően, hogy a magánhangzók tautomorfemikusak vagy heteromorfemikusak. Ha tautomorfemikusak, akkor a két magánhangzó egy hosszúvá monoftongizálódik, ha heteromorfemikusak, akkor a két magánhangzó ejtésben is különválik. (WEI LI)

[onī san] /oniisan/ ’báty’

[fūkaku] /fuukaku/ ’személyiség’ (WEI LI)

2.      Amelyeknek alkotó magánhangzói eltérőek. Zhang Wei Li ezeknek összes lehetséges megjelenését külön vizsgálta. (WEI LI)

---

[1]連続している二つの母音は緊密に繋がっていて、発音するときは一つの母音を主として、もう一つを副音とする。但し、長さは一つの音節に当たる。 

[2] „日本語には二重母音だけがあって、三重母音がない。日本語には真の重母音がないという説もある。筆者は日本語には数少ないながら、重母音が存在していると考えている。例に挙げた「ヤ」行音、拗音及び「ワ」行音はそれだ。”

[3]前の母音は副母音で、後ろにある母音は主母音の二重母音は、漸強の重母音と言う。

A japán diftongusok elleni érvek

Tsutomu Akamatsu egy azok közül, akik a leghevesebben tiltakoznak a diftongusok ellen a japán nyelvben. „I cannot overemphasize that all five Japanese simple vowels are always monophthongs.”[1](AKAMATSU, 1997: 32) Akamatsu szerint a japán nyelv magánhangzói egyszerű magánhangzók, és két magánhangzó kapcsolatában csupán egy hiátus jelenségről lehet beszélni, semmiképpen sem diftongusról. Akamatsu megkülönböztet úgynevezett egyszerű és komplex magánhangzókat. A komlpex magánhangzó például a hiátus, ami két egyszerű magánhangzó között keletkezik. Ezekre példaként hozza fel az [ai]-t ’szerelem’ vagy az [ii]-t ’jó’ japán szavakat. „..a succession of two different vowels in japanese are pronounced as a succession of two different monophthongs in such a way that they are pronounced in neither a decrescendo nor crescendo manner”.[2] (AKAMATSU, 1997: 51) Akamatsu azzal érvel, hogy amikor a japán nyelvben két magánhangzó kerül egymás mellé, függetlenül attól, hogy megegyezőek vagy eltérőek, a minőségükben nem változnak, megtartják tulajdonságaikat, tehát két egyszerű hanggént realizálódnak. „that is, to summarize, (i) there should be an equal distribution of loudness on the two different vowels in sequence, (ii) each of the two different vowels in sequence should be of the same quality as when occuring as a simple vowel, and (iii) the transition from the first vowel to the second vowel in sequence should be clear-cut.”[3] (AKAMATSU, 1997: 51) Akamatsu azt is érvként hozza fel, hogy ha megkérnénk egy angol anyanyelvűt, majd egy japán anyanyelvűt, hogy hasonlítsa össze az angol ’eye’ ’szem’ és a japán ’ai’ ’szerelem’ szót, mindkettőjük természetellenesnek és elfogadhatatlannak tartaná a másik kiejtését. Mindemellett azt is kihangsúlyozza, hogy az [iш], [ie], [io] és [ia] hangkapcsolatokat még véletlenül sem szabad [jш], [je], [jo] és [ja]-nak ejteni. A szemivokális+magánhangzó kapcsolat csupán a [jш], [jo], [ja] és [щa] esetekben létezik, és a félhangzó miatt rövidebben ejtendő, mint a két magánhangzós kapcsolat. (AKAMATSU, 1997: 51-53)

---

[1] „Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mind az öt japán egyszerű magánhangzó monoftongus.”

[2] „Két egymást követő eltérő magánhangzót a japánban úgy ejtünk, mint két egymást követő eltérő monoftongust, mivel sem gyengülést, sem erősödést nem mutat a kiejtésben.”

[3] „Összefoglalva tehát, hogy miért nem beszélhetünk diftongusokról a japán nyelvben; egy részről, mert az egymást követő két eltérő magánhangzón a hangsúly egyenlően oszlik el, másrészt mind a két egymást követő eltérő magánhangzó ugyanolyan minőségűnek, mint egyszerű magánhangzóként, végül pedig az első magánhangzóról a másodikba való átmenet határozott.”  

Hangtörténet III.

c) Kamakura- Muromachi kor (1185-1600)

„ウ音は、時を経ると共にその直前の音の 影響を受けこれと合体して、一つの長音になるものが出来たのである。”[1] (HASHIMOTO, 1938) Az [u] az előtte álló [o] végű szótag [o] hangjával hosszú [ō]-vá – ’gōon’ – monoftongizálódott. Az [u] magánhangzó az [e] magánhangzóval összeolvadva vált [yō]-vá, vagy az [o] az őt megelőző mássalhangzóval olvadt össze [ya] soros hosszú vagy hosszú palatalizált szótaggá. (HASHIMOTO, 1938)

eu à yō

seu à shō

meu à myō

A Kamakura korra a hosszú hangok teljesen a japán nyelv részévé váltak. A Muromachi korban tovább folytatódott ez a tendencia. Az [a] magánhangzó a mögötte lévő [u]-t középső nyelvállású [o] magánhangzóvá formálta, majd ezek hosszú [ŏ]-vá monoftongizálódtak, mely nyíltabb volt, mint az [u] és [o] magánhangzóból létrejött ’gōon’-ok. Ezt a típusú hangváltozást hívják ’kaion’-nak. A negyedik ilyen típusú hangváltozás az [u]-val történt, ha előtte [i] magánhangzó állt. Ezek összeolvadásával jött létre a hosszú [ū] vagy a palatalizált [yū]. Ezt a jelenséget ’danchōon’-nak hívja a szakirodalom.    

chiu à chū ’valamiben benne’

iu à yū ’mondani’

ureshiu à ureshū ’boldog’ (HASHIMOTO, 1938)

Ezeknek a hangváltozási tendenciáknak eredményeképpen a Muromachi korra teljesen természetessé váltak a palatalizált hangok a japán nyelvben. (HASHIMOTO, 1938)

A Kamakura-Muromachi kor magánhangzói az [a], az [i], az [u], a [ye] és a [wo] voltak.

d) Edo kor

Az Edo kori hangállapotok már-már a mai állapotot mutatják. A Muromachi kor [ye] és [wo]-ja ekkorra már [e]-ként és [o]-ként volt használatos, bár egy-két dialektusban – Kyūshū és Tōhoku – tapasztalható volt a megőrzésük. Az [a] és az [u] magánhangzó összeolvadásával létrejött nyílt [ŏ] mellett az [e] vagy az [o] és az [u] hosszú [ō]-vá monoftongizálódása is megtörtént, és elterjedtté vált az Edo korra.

ama(k)u à amŏ ’édes’

yo(k)u à yō ’jó’

take-(k)u à takyō ’bátor’

A nyílt [ŏ] zártabbá kezdett válni, míg végül csak hosszú [ō]-val számolhattunk az ’onbin’-ok esetében. Az [o]-k effajta kettőssége bizonyos dialektusokban (Niigata) később is fennmaradt. (HASHIMOTO, 1938)

Kialakult az ’e-danchōon’, melynél az egymás mellett álló [e]-ből és [i]-ből alakult ki a hosszú [ē]. Ez a jelenség speciálisan a korabeli köznapi nyelvhasználatban elterjedt. Ennek analógiájára az [ei] hangkapcsolat mellett az [ai] és az [oi] hangkapcsolatban is végbementek ezek a változások, melyek csak dialektusokban vannak jelen. Kubozono szerint megfigyelhető, hogy az [i] véghangzós diftongusok általában sokkal inkább ellenálltak a monoftongizálódásnak, mint az [u] végűek. Épp ezért az [oi] és az [ui] kapcsolatok sokkal stabilabbak, és ez esetben is leginkább csak egy-két melléknévben és csak a kiejtésben jelentek meg, ellentétben az [eu] és a [iu] hangkapcsolatokkal, melyek számos esetben megnyúltak. (KUBOZONO, 2001: 64)

a.       sugoi~sugee ’nagyszerű’

atsui~achii ’meleg’

b.      teuteu -> tyootyoo ’lepke’

riu -> ryuu ’sárkány’ (KUBOZONO, 2001: 64)

            A szabályos tendenciák korábban köveztek be, majd ezek mutatkoztak meg később egyéb diftongusoknál az analógia hatására. Ez a folyamat majdnem minden nyelvnél bekövetkezik valamely nyelvi elemet érintve ezzel. Kubozono szerint mindezekből az is látható, hogy az [i] végű diftongusok az idők folyamán voltak stabilak és kevésbé stabilak, de az [u] végűek szabályos monoftongizáción mentek keresztül. Ezek a korai tendenciák lehetnek a felelősek a szinkrón jelenségért. Az [au] diftongus csekély száma a sino-japánban arra enged következtetni, hogy a korai kínaiból teljesen hiányzott ez a diftongus. Azonban ha alaposan tanulmányozzuk a sino-japán szavak eredetét, láthatjuk, hogy ez téves feltételezés. A kérdés, hogy vajon miért ment végbe monoftongizálódás ezeken a hangokon a Muromachi kor végén? (KUBOZONO, 2001: 63)

[au] -> [oə] ’cseresznye fa’

[kau] -> [koə] ’magas’ (KUBOZONO, 2001: 63)

Ez esetben is hasonló párhuzamot láthatunk, mint a sino-japánban, miszerint az [au] diftongus egybeolvadt, az [ai] diftongus azonban csak a kollokviális nyelvben, leginkább a szlengben vált monoftongussá, azon kívül sértetlenül megmaradt. Ez az asszimetria kiterjedhetett az igékre is. (KUBOZONO, 2001: 63)

1. haya + i -> hayai ’gyors’

haya + u -> hayau -> hayoo

2. ahi + masu -> aimasu ’találkozni’

ahu +ta -> auta -> oota ’találkozni (múlt idő)’ (KUBOZONO, 2001: 63-64)

            Ez a típusú változás az [ai]-t tartalmazó morfémákban nem ment végbe. Viszont véletlenszeren kialakult a későbbi időkben a tokiói japánban, és egy-két dialektusban is előfordul még.

shiN.pai~shiNpee ’aggódás’

dai.koN~dee.koN ’retek’

tai~i.tee ’fájdalom’ (KUBOZONO, 2001: 63)

---

[1] Az [u] hang az idők folyamán a közvetlenül előtte álló hangra hatva összeolvadt azzal, majd egy hosszú hanggá monoftongizálódtak.”

Hangtörténet II.

b) Heian kor (794-1185)

A Heian korban a ’kō’ és az ’otsu’ szembenállás fokozatos eltűnése vette kezdetét, a 9. század végére pedig már csak a [ko] szótag megkülönböztetésére maradt meg a kétféle magánhangzó. A 10. századtól kezdték el használni a hiragana írást. A Heian kornak fonetikai készletéről az ’Iroha’ dal ad teljesebb képet, amely egy buddhista témában íródott dal volt. Az ’Iroha uta’ tartalmazza az összes Heian kori szótagot, ami akkor használatos volt. Hashimoto Shinkichi, jeles nyelvész így ír róla.  „「いろは」四十七文字の中には、実際の音としては同じものがある。仮名としては違っているけれども発音としては同じである。すなわち「い」と「ゐ」、「を」と「お」、「え」と「ゑ」。”[1] (HASHIMOTO, 1942) Később az [i], az [o] és az [e] ugyanúgy ejtődtek, mint a [wi], [wo] és [we]. Ezeknek a szótagoknak egy része mára már kikopott a japán nyelvből [wi], [we], korábban azonban pontosan meghatározott funkciót töltöttek be, és felcserélhetetlenek voltak egymással.  Ekkorra már felborult a magánhangzók torlódását elkerülő szabály. Kínai hatásra a szóvégi [i]-k és [u]-k száma jelentősen megnőtt. „Notice that final high vowels [i] [u] may go back to the Chinese nasal velar [ŋ] as well as to semivowels and also (int he case of –u) to –p.”[2] (MARTIN, 1987: 45) „Azt tudjuk, hogy az ősi japánban nem voltak diftongusok.”[3] Azonban a japán nyelvben az idők folyamán kialakult két diftongus. Ezt a folyamatot ’i-onbin’-nak és ’u-onbin’-nak hívja a szakirodalom. Az /aCi/ és az /aCu/ (a ’C’ bármilyen mássalhangzóval kezdődő szótag) szótagokból kiesett a mássalhangzó, majd a két magánhangzó egy hosszúban monoftongizálódott. (KUBOZONO, 2001: 63)

            Haruo Kubozono folytatott kutatásokat az [au] és az [ai] diftongusok körében, belevonva az akkori kínai hangtani ismereteket és a Kínából átvett szavakat is. Kubozono összevetette a mai kínai eredetű szavak és a yamato-japán, azaz ősi japán szavak [au] és [ai] diftongusait, és ezekből vont le bizonyos következtetéseket az akkori és a mai japán nyelv diftongusaira vonatkozóan. Például, hogy az egyetlen különbség az ősi japán és a sino-japán morfémák között, hogy az [au] diftongus a yamato-ban nem minden esetben monoftongizálódott, főleg ha végpozícióban volt. Ebből is látszik, hogy az [ai] diftongus meglehetősen stabil mind a sino-, mind a yamato japánban, míg az [au] az összes sino-japán morfémában és közel az összes ősi japánban monoftongizálódott. (KUBOZONO, 2001: 64)

---

[1] „Az ’Iroha’ negyvenhét szótagjából, vannak, amelyek igazából ugyanúgy hangzanak. Bár már ’kanát’ használnak lejegyzésükre, ejtésükben ugyan azok. Ezek az [i]-[wi], [wo]-[o], [e]-[we] szótagpárok.”

[2] „Megjegyzem, hogy a magas magánhangzók végpozícióban a kínai nazalizált veláris hangra [] vezethetők vissza valamint a félhangzókra és (az –u esetében) a [p]-re.”

[3] „As is well known, Japanese did not have any diphthongs at the beginning of its history.”

Hangtörténet

I. Nara kor (710-794)

            Ahogy minden nyelvben, az ilyen korai hangtanról csak sejtésünk lehet, hisz még ha volt is már akkor írás, nem minden esetben adta vissza hűen a nyelvben megjelenő allófónokat, sőt bizonyos nyelveknél még a fonémákat sem. Így volt ez a japánnal is, mely szerencsés helyzetben van a forrásokat illetően, viszont az írásuk, melyet a kínaiból vettek át nem volt megfelelő ahhoz, hogy a japán nyelv hangtani jelenségeit hűen visszaadja, így a pontos kiejtésről csak sejtésünk lehet. Forrásként említeném a négy legrégebbi művet: a Kojiki-t (712), a Nihonshoki-t (720), a Manyōshū-t (759) és a Fudoki-t (~733). A japán nyelvészek ezekből a forrásokból vontak le bizonyos következtetések a hangtani jelenségeket illetően.

            Az akkori forrásokat, ahogy már említettem a kínaiaktól átvett kanjikkal írták le, mégpedig oly módon, hogy a kínai írásjegyek kiejtésével vetették össze a japán szótagokat, és ha találtak ahhoz hasonlót, annak a kanjiát használták a japán szótag leírására, tehát hangértékükben használták a kínai írásjeleket. Ezt a szakirodalom ’manyōganának’ hívja. Ez a típusú írás nem könnyítette meg a japán nyelvészek dolgát, hisz azóta a kínai nyelv is számos változáson ment keresztül minden tekintetben. Mindezek ellenére mégis le tudtak vonni néhány következtetést az akkori japán nyelv hangtani sajátosságairól. A Nara korban valószínűleg csak rövid magánhangzók voltak, és azok se állhattak egymás mellett, azaz az akkori fonotaktikai szabályok nem engedték a magánhangzó torlódást egy-két kivételtől eltekintve, amik nyomatékosító funkciót láttak el ([i], [u]) (HASHIMOTO, 1938) Ezen kívül Arisaka Hideyo hosszas tanulmányozás után úgy vélte, hogy létezhetett magánhangzó harmónia a japán nyelvben, ami ebben az időben már felbomlóban volt. Hashimoto Shinkichi írt először hosszabban és részletesebben a manyōganákban felfedezett speciális jelenségről, miszerint a Nara korban a most ismert öt magánhangzó mellett még létezett másik három, melyek szótagalkotó funkciót töltöttek be, magukban valószínűleg nem állhattak. Tizenkét szótagnál – a Kojikiben, mely a legrégibb még tizenhárom – (ki, hi, mi, ke, he, me, ko, so, to, no, yo, ro, (mo)) mutatták ki, hogy bizonyos fonotaktikai helyzetekben más manyōgana volt használatos, amiket nem lehetett felcserélni. A két típusú magánhangzót甲 ’kō’-ként és乙 ’otsu’-ként tárgyalja a szakirodalom. Mint már említettem, még ha a fonémakészletről kapunk is elegendő információt, azok hangértékét tekintve sok a megválaszolatlan kérdés. Több elmélet is született a Nara kori magánhangzók, kiváltképp az ’otsu’ típusúak hangértékével kapcsolatban. Yoshitake szerint itt egy közeli, de valamivel nyíltabb magánhangzót ejtettek a korabeliek. (YOSHITAKE in: HASHIMOTO, 1938) Kindaichi szerint ezek a hangok a magánhangzók centralizált változatai lehettek. Egy másik elmélet szerint az ’otsu’-k egy [w] hangot jelöltek a magánhangzók előtt. (KINDAICHI in: HASHIMOTO, 1938) Arisaka pedig úgy gondolta, hogy az [i] és az [e] előtt egy [j] hang állhatott, míg az [o] ’otsu’ változója centralizált lehetett. Hashimoto szerint a ’kō’ és az ’otsu’ különbsége mindenképpen a mássalhangzó után álló magánhangzókat érintette.(ARISAKA in: HASHIMOTO, 1938) Kindaichihez hasonlóan úgy gondolja, hogy ez a hang például a [ki] esetében lehetett egy centralizál [kї]; vagy valami [ui] diftongushoz hasonló, tehát a [ki] esetében, [kui] vagy [kwi]-szerű hang; esetleg egy [ii] diftongusszerű magánhangzó, [kii] vagy [kyi]. Harmadik lehetőségként pedig egy [kii]-szerű centralizált [kї] hangot feltételez. (HASHIMOTO, 1938) Az ’otsu’ ’ko’ jelenségen kívül még az [e] – [ye] párhuzamos használatát lehetett megfigyelni, ami még a Heian korban is jó ideig létezett.