2011. május 11., szerda

Konklúzió :)


Végigtekintve a hangtani változásokat és a mai japán nyelvben fellelhető diftongusokat, véleményem szerint a „diftongus-jelenséget” két nagy csoportra lehet osztani. Az elsőbe tartoznak azok a hangváltozási tendenciák, melyek még a Heian korban mentek végbe, tehát az ’onbin’-ek. Ezek a mai japán nyelvben nem egy fonéma variánsaként vannak jelen. Ezzel szemben a másik csoportba tartozók abban különböznek az elsőktől, hogy csupán bizonyos területeken vagy társadalmi osztályban élők használják őket, és mindegyiknek van a sztenderd japán nyelvben megfelelője, mellyel variánsokként felcserélhetők. Ezek lehetnek az ’onbin’ analógia hatására létrejött diftongusok, vagy egyéb helyzetekben használt kettőshangzók. E kettő közül több érdekességgel szolgálhatnak az egyéb helyzetekben használatos diftongusok, melyekkel kiváltképp a dialektusokban találkozhatunk.  
             A diftongusok semmiképpen sem véletlenszerű jelenségek egy nyelvben.Kutatásom elején úgy ítéltem meg, hogy a diftongusokról a magánhangzókkal kapcsolatban szokás beszélni, így nagyon fontosnak gondoltam, hogy tisztában legyünk a japánban használt magánhangzók pontos megvalósulásaival és azok jellemzőivel. Mindezek ismerete szükséges ahhoz, hogy tudjuk, mely diftongusok létezhetnek egyáltalán egy nyelvben és miért. A japán magánhangzókkal kapcsolatban fontos megjegyezni a [j] és a [w] félhangzókat, melyeket a japán nyelvészek egy része –tulajdonságaikból kifolyólag – a magánhangzókhoz sorol. Ez az a pont, ahol leginkább megoszlanak a vélemények a japán diftongusok kapcsán. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a félhangzó és a magánhangzó kapcsolata semmiképpen sem diftongus, csupán egy rövidebb magánhangzó jellegű hang és egy magánhangzó kapcsolata, ahol nem lehet felfedezni semmilyen minőségbeli változást a hangok tulajdonságaiban. Arról azonban nem szólnak, hogy van-e bármiféle dominancia egyik vagy másik irányban. Úgy vélem, hogy van, hiszen a félhangzók tulajdonságaihoz hozzá tartozik, hogy a képzése végén átvált a mellette álló magánhangzóba, ami egyfajta szubdominanciának vehető. Úgy gondolom, itt diftongussal van dolgunk. Ha ezt összevetjük azokkal, akik a japán kettőshangzók megléte mellett érvelnek, láthatjuk, hogy minden esetben ugyanazok a magánhangzók kapnak szerepet: [a] [o] [u-w] [i-y]. A kérdés tehát nem az, hogy vannak-e diftongusok a japán nyelvben, hanem az, hogy milyen fonotaktikai helyzetben realizálódnak az [i] és az [u] hang [y] és [w] hangként. Az bizonyos, hogy a japán nyelvben csak tautomorfemikus helyzetben válhatnak [y] és [w] félhangzókká, majd diftongussá a ’renboin’-nek, azaz két megegyező vagy eltérő magánhangzó hangkapcsolata. Ezen a ponton volna érdemes kicsit mélyebbre ásni a hangtörténet és hangfejlődések témában. Vajon van-e bármi összefüggés a diftongusok megjelenése és az ősi jelenségek között, esetleg más nyelvek hatása, a kölcsönszavak és az új hangváltozási tendenciák között? Minden bizonnyal van. Ezek összevetésére szolgál a hangtörténetről szóló fejezetem, melyben végigkövetem a Nara kortól a mai japán nyelvig a magánhangzókat érintő változásokat. Általánosságban az is elmondható, hogy a dialektusok megőrzik a régebbi korok nyelvemlékeit. Ez a japán nyelvben sem történt másképp. A dialektusok mellett, még az analógia az a jelenség, mely segítséget nyújt a régi nyelv változásainak megértésében. Úgy gondolom, ha egy nyelvet tanulmányozunk emiatt, és számos más okból kifolyólag – nyelvi tervezéssel kiirtott jelenségek stb. – mindenképpen érdemes szemügyre vennünk a dialektusokat is. Így amikor diftongusokról beszélünk, hasznos volna, ha nem csak a sztenderd japán nyelvet vennénk alapul, amit gyakorlatilag alig beszélnek néhányan, hanem a dialektusokat is megvizsgálnánk.

2011. május 8., vasárnap

A japán diftongusok melletti érvek folyt.

h) [u] és [a] kapcsolata
Diftongusként csak nagyon ritkán, dialektusokban realizálódik.
[guei] /guai/ ’állapot’

i) [u] és [i] kapcsolata
Az [u] és az [i] hangkapcsolatot ejthetjük diftongusként, ha azok tautomorfemikus helyzetben állnak, és nem okoznak kárt a megértésben. Ellenkező esetben mind a két hangot külön ejtjük.

j) [u] és [e] kapcsolata
Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

k) [u] és [o] kapcsolata
Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

l) [e] és [a] kapcsolata
Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

m) [e] és [i] kapcsolata
Az [ei] esetében két típussal számolhatunk. Az első esetbe azok tartoznak, ahol az [e] is és az [i] magánhangzó is egy kanjihoz tartozik, azaz tautomorfemikus. Ezekből meglehetősen sokkal találkozhatunk, melyek közül majdnem mindben hosszú [ē]-ként realizálódik a hang.
[hēan] /heian/ ’Heian kor’
[mēan] /meian/ ’jó ötlet’
Ebben az esetben is találkozunk eltérésekkel bizonyos dialektusokban – Ryūkyū, Kyūshū, Dél-Shikoku –, melyeknél az [ei] hangkapcsolat annak ellenére, hogy tautomorfemikus, nem monoftongizálódnak. (MARTIN, 1987: 43)
A másik esetben, amikor az [e] és az [i] heteromorfemikus, a két magánhangzót külön-külön ejtjük, anélkül, hogy összevonnánk őket.
[keito] ’kötött gyapjú’
[neiki] ’az alvó lélegzetvétele’

n) [e] és [u] kapcsolata
Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

o) [e] és [o] kapcsolata
Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

p) [o] és [a] kapcsolata
Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben.

q) [o] és [i] kapcsolata
Az [oi] ’renboin’-nal kapcsolatban a következőképpen vélekedik Zhang Wei Li. „この類の連母音の一部分は重母音に類似する発音になることがある。主として同じ漢字の発音に連母音がある場合によく見られる。[1] (WEI LI, )
[oyi] /oi/ ’öreg ember’
[yoyi] /yoi/ ’részegség’
Ezen kívül viszont, ahol az [o] és az [i] külön kanjihoz tartozik, nem jött létre ez az analogikus hangváltozás.

r) [o] és [u] kapcsolata
Az [ou] ’renboin’ esetében hasonló jelenséget vélhetünk felfedezni, mint az [ei] hangkapcsolatnál. Ennek minden bizonnyal etimologikus háttere van, amely aztán analogikusan tovább terjedt a nyelven belül. Az [ou] tautomorfemikus helyzetben hosszú [ō]-ként realizálódik. Ezzel a jelenséggel meglehetősen sokszor találkozunk
[ō] ’király’
[chō] ’lepke’
[ryō] ’anyag’
Az igéknél ez csupán ritkán érvényesül, és csak a kiejtésben vagy az irodalomban, más esetekben ’renboin’-ként viselkedik, tehát nem hatnak egymásra a magánhangzók.

s) [o] és [e] kapcsolata
Ez a típusú ’renboin’ nem alkothat diftongust a japán nyelvben. (WEI LI, 5-10)

Mindezekből tehát az látszik, hogy összesen négy olyan biztos eset létezik, ahol a ’renboin’-ek képesek diftongust alkotni, a többi hangkapcsolat esetében ritka és dialektushoz kötött a kettőshangzók variációjának kialakulása.
Samuel E. Martin is úgy véli, hogy találkozhatunk diftongusokkal a japán nyelvben. „Modern Japanese has several kinds of „heavy” syllables consisting of two moras. Some of these syllables have diphthongs or long vowels that resulted drom dropping intervocalic consonants and monophthongizing the juxtaposed vowels; others were borrowed from Chinese (or English) syllable types.”[2] (MARTIN, 1987: 71) Ő is sok példát hoz a dialektusokból, és nem hangoztatja különösebben a sztenderd japán kizárólagosságát.
Végigtekintve a hangtani változásokat és a mai japán nyelvben fellelhető diftongusokat, véleményem szerint a „diftongus-jelenséget” két nagy csoportra lehet osztani. Az elsőbe tartoznak azok a hangváltozási tendenciák, melyek még a Heian korban mentek végbe, tehát az ’onbin’-ek. Ezek a mai japán nyelvben nem egy fonéma variánsaként vannak jelen. Ezzel szemben a másik csoportba tartozók abban különböznek az elsőktől, hogy csupán bizonyos területeken vagy társadalmi osztályban élők használják őket, és mindegyiknek van a sztenderd japán nyelvben megfelelője, mellyel variánsokként felcserélhetők. Ezek lehetnek az ’onbin’ analógia hatására létrejött diftongusok, vagy egyéb helyzetekben használt kettőshangzók. E kettő közül több érdekességgel szolgálhatnak az egyéb helyzetekben használatos diftongusok, melyekkel kiváltképp a dialektusokban találkozhatunk.  


[1] „Az ilyen típusú renboin-ok egy csoportja analogikus módon diftongussá vált. Kiváltképp az egy kanjihoz tartozó renboinokat kell jobban szemügyre venni.”
[2] „A modern japánban számos „nehéz” szótag van, amelyet két mora alkot. Néhány ezekből diftongus, néhány pedig hosszú magánhangzó, amiket vagy a a mássalhangzó kiesés intervokális helyzetben, majd az így egynásmellé került magánhangzók monoftogizálódása; vagy a kínaiból (angolból) bekerült szótagtípusok eredményeztek.”

A japán diftongusok melletti érvek


a) [a] és [i] kapcsolata
Az [a] és az [i] magánhangzó esetében, ahogy már fentebb láthattuk bizonyos dialektusokban előfordulhat monoftongizálódás. Ebben az esetben a monoftongizálódott mássalhangzó a hosszú [ē] lesz, mivel az [a] és az [i] magánhangzó a képzés során használt nyelvállás tekintetében a legkülönbözőbbek: az [a] hang alsó, míg az [i] felső nyelvállású, és mivel „a monoftongizálódás során a diftongus két hangzója igyekszik a képzés szempontjából egymáshoz minél közelebb kerülni.” (MNYT, 2005: 340) Ez a jelenség Nagano bizonyos területein figyelhető meg.
a < asai ’sekély’ (MARTIN, 1987: 43)
  
b) [a] és [u] kapcsolata
Zhang Wei Li véleménye szerint ez a kapcsolódás nem tekinthető diftongusnak. Ezzel szemben Haruo Kubozono tanulmányában arra keresi a választ, hogy az általa a két leggyakoribbnak vélt diftongus, az [au] és az [ai] közül melyik gyakoribb a japán nyelvben, és, hogy jelöltség szempontjából melyik van előnyben. Állítja, hogy a modern tokiói japánban mind a kettő diftongus előfordul, de az [ai] nagyobb mennyiségben fordul elő a sino-japán morfémákban. Ezt a következtetését, a Japán szótár függelékéből vonta le. Az ősi japán szavakban (Yamato) is hasonló asszimtriát lehet észrevenni, csak mérsékeltebben. Itt 63 morféma tartalmaz [ai] kapcsolatot és csak 29 [au] diftongust. A harmadik csoport lenne a jövevényszavak csoportja. Itt viszont több okból is nehéz volna messzemenő következtetéseket levonni. Többek között azért, mert meglehetősen nagy mennyiségük végett nehéz volna összegyűjteni az újonnan a modern japánba belekerült morfémát; ezen kívül a többségüket az angol nyelvből veszik át, ami azért nagyon fontos tény, mert az angol szavak jóval nagyobb százaléka tartalmaz [ai] diftongust. (KUBOZONO, 2001: 62)

c) [a] és [e] kapcsolata
Ahogy az [ai] esetében, itt is fellelhető néhány diftongus szórványosan és csak bizonyos dialektusokban.
[kaeru] ’visszamenni’
[omae] ’te’-kollokviális

d) [a] és [o] kapcsolata
Az [a] és az [o] egymás mellett szintén nem alkot diftongust a japán nyelvben. Érezhető, hogy kiejtéskor mind a két magánhangzó képzésének lépései és tulajdonságai érvényesülnek, egyik magánhangzó sem válik dominánssá a másikkal szemben.

e) [i] és [a] kapcsolata
A sztenderd japánban nem, de némely dialektusban diftongusként is használatos.
[miyai] /miai/ ’találkozás házasságkötés végett’
[oshiyai] /oshiai/ ’tolakodás, lökdösődés’
„Általánosan elmondható, hogy az [ia] hangkapcsolatot könnyű diftongusként ejteni, ami nem véletlen, hisz sok jövevényszónak az [ia] hangkapcsolata diftongusként realizálódik.”[1]
[itariya] /itaria/ ’Olaszország
[roshiya] /roshia/ ’Oroszország

f) [i] és [e] kapcsolata
A sztendern japán nyelvben pusztán ’renboin’-ként van jelen, azonban informális helyzetekben hosszú [ē]-ként is használatos.
[kēru] /kieru/ ’eltűnik’
[mēru] /mieru/ ’látható’

g) [i] és [o] kapcsolata
Sok más hangkapcsolathoz hasonlóan itt is elmondható, hogy csak bizonyos területi nyelvváltozatokban fordul elő diftongusként.
[niyoi] /nioi/ ’illat’


[1]一般的にいえば、「イ+ア」類の連母音は重母音と発音されやすく、外来語にあるこんな単語は重母音と発音されるのが多い。

2011. május 3., kedd

A japán diftongusok melletti érvek


Zhang Wei Li, aki részletesen foglalkozott a japán nyelv diftongusaival először is összevetette a renboin-t a kettőshangzókkal.
A ’renboin’-nak a már korábban említett két fajtáján kívül vannak még a diftongusok, amiknek a főbb jellemzői a következők: „az egymást követő két magánhangzó szorosan kapcsolódik egymáshoz, kiejtésekor főleg az egyik magánhangzót ejtjük, míg a másik csak mellékhangként funkcionál, azonban az ejtés hosszúsága egy szótagnak felel meg.”[1] (WEI LI)
                                         
[ia]
[iɯ]
[io]
[wa] (WEI LI)

„A japán nyelvben csak diftongusok vannak, triftongusokról nem beszélhetünk. Előfordulnak olyan elméletek is, miszerint a japán nyelvben nincsenek igazi diftongusok. Úgy gondolom, hogy még ha számuk igen kevés is, léteznek diftongusok a japánban. Felhoznám erre példának a [ya] és a [wa] sort.”[2] (WEI LI) Azok, akik a diftongusok, méghozzá a [j]-t és [w]-t tartalmazó diftongusok mellett állnak ki, azzal érvelnek, hogy ezt a két hangot a japán nyelvben félhangzóként definiáljuk, melyek képzésüket tekintve az [i] és a [ш] magánhangzókkal megegyezők, csupán nem viselik magukon annyira markánsan az [i] és [ш] magánhangzók jegyeit. (WEI LI)
„Azok a diftongusok, melyekben az első magánhangzó az úgynevezett ’mellékhang’ és a második a ’főhang’, a fokozatosan erősödő diftongusok.”[3] (WEI LI)

[ia] /ya/ ’nyílvessző’
[iɯ] /yu/ ’forró víz’
[io] /yo/ ’éjszaka’
[wa] ’kör’ (WEI LI) 

Ezek ellentétei a fokozatosan gyengülő diftongusok, ahol az első magánhangzó a domináns. Ilyen kapcsolatok a japán nyelvben nincsenek, ezek csupán ’renboin’ kapcsolatban állnak egymással. Zhang Wei Li azt vizsgálja, hogy a ’renboin’ kapcsolatokból melyek azok, amik tulajdonságaiktól fogva képesek a diftongizálódásra. Ehhez meg kell vizsgálnunk a ’renboin’-ek fonotaktikai helyzetét. Ezeket két nagy csoportra tudjuk osztani.

1.      Amelyeknek alkotó magánhangzói ugyanolyanok. Ez esetben kétféle kiejtést lehet tapasztalni, attól függően, hogy a magánhangzók tautomorfemikusak vagy heteromorfemikusak. Ha tautomorfemikusak, akkor a két magánhangzó egy hosszúvá monoftongizálódik, ha heteromorfemikusak, akkor a két magánhangzó ejtésben is különválik. (WEI LI)

[onī san] /oniisan/ ’báty’
[fūkaku] /fuukaku/ ’személyiség’ (WEI LI)

2.      Amelyeknek alkotó magánhangzói eltérőek. Zhang Wei Li ezeknek összes lehetséges megjelenését külön vizsgálta. (WEI LI)


[1]連続している二つの母音は緊密に繋がっていて、発音するときは一つの母音を主として、もう一つを副音とする。但し、長さは一つの音節に当たる。 
[2]日本語には二重母音だけがあって、三重母音がない。日本語には真の重母音がないという説もある。筆者は日本語には数少ないながら、重母音が存在していると考えている。例に挙げた「ヤ」行音、拗音及び「ワ」行音はそれだ。
[3]前の母音は副母音で、後ろにある母音は主母音の二重母音は、漸強の重母音と言う。