általános ez-az, a miheztartás végett

A fonémák hipotetikus egységek, a fejünkben kialakított hangok; olyan hangok egysége, amelyek jelentés megkülönböztető szereppel bírnak. Egy beszédhang olyan tulajdonságait veszik fel, amik relevánsak a jelentésátvitel szempontjából. Fonotaktikai szabályok alapján használjuk őket a nyelvben.  A fonéma mellett beszélhetünk még allofónokról is, melyek egy fonéma realizálódásai, fonetikai variánsai. Egy fonéma többféle hangban is realizálódhat, ezek elkülönítése a fonémáktól minimál párokkal történik. A minimális párok használatakor azt vizsgáljuk, ha egy hangot kicserélünk egy másikra, okoz-e az jelentésváltozást. Ennek az eljárásnak is vannak korlátai, hisz nem minden esetben találhatunk megkülönböztetésre használható szópárokat, de bizonyos nyelveknél lehetővé teszi a fonémák azonosítását.  

            „A fonológiai szabályok a hangok vagy hangcsoportok közötti kapcsolatokra vonatkozó általános megállapítások. Azt összegzik, mi történik, ha egy hang egy adott nyelvtani vagy fonetikai környezetbe kerül.” (CRYSTAL, 2003, 208-209) Ezeket a szabályokat nagyon fontos tudnunk, hogy egy nyelv hangrendszerét és szerkezetét átlássuk.

A magyar nyelv diftongusai- csapó három (hardcore:)

Az [iǚ] diftongus nyelvjárásonként kétféleképpen diftongizálódott, majd vált hosszú [ű]-vé és [ő]-vé. Az egyik nyelvjárásban az [i] nyíltabbá válásával kapunk zárt [ë]-t, ami aztán labializálódik és [ő]-vé monoftongizálódik. A másik nyelvjárásban az [i] labializálódik, és így válik közvetlenül [ű]-vé. Egy másik esetben az [i] hasonítja magához a félhangzót és így kapunk [í]-t; vagy fordítva és az [i]-t hasonítva kapunk [ű]-t.

            Az [ëǚ] diftongus delabializáció során válhatott [é]-vé vagy [í]-vé. Ezek kettőssége nyelvjárási szinten a mai napig megfigyelhető a magyar nyelvben.

            Az [åų] „kettőshangzó első és második tagja között két nyelvállásnyi különbség van, hogy a monoftongizálódás során közeledjenek egymáshoz, először ez a különbség szűnik meg.” (MNYT, 2005, 343) Ez pedig az [å] zártabbá válásával ment végbe. Az [oų] diftongus leginkább [ó]-vá monoftongizálódott, mellyel létrejött a folyamatos melléknévi igenévképző. Néhány esetben ez a kettőshangzó [ú]-vá is válhatott, ritkán pedig egy hosszú elhasonulási folyamat során [ú] vagy [jú]-vá is alakulhatott.

*buraγu > buråγ > buråų > buroų > borëų > borių > borįu > borjú

„A diftongusok monoftongizálódása nyíltabb vagy zártabb, illetőleg labiális vagy illabiális irányban való alakulása már ekkor (ómagyar korszak vége) nyelvjárási különfejlődésekre vezetett, azaz bizonyos területeken zártabb, másokon nyíltabb, illetve egyes nyelvjárásokban a labiális, másokban az illabiális ejtés vált általánossá a beszélő közösségben.” (MNYT, 2005, 344)

            A mai dialektusokban főleg a középső nyelvállású hosszú hangoknak [ó], [ő], [é]-nek, szórványosan pedig az [á]-nak vannak diftongus megfelelői. Az is megfigyelhető, hogy több a nyitódó [uo], [üö], [ië] és ezek főleg az [é] realizációjaként jelennek meg. Záródó diftongusaink az [ou], [öü] és az [ëi], ezen kívül meg felfedezhető az [ao] is.

„A diftongus: monoftongus realizáció jelentkezése nem köthető bizonyos konkrét morfémákhoz, a megoldás magára a fonémára jellemző. A két változat arányát azonban bizonyos tényezők befolyásolhatják (hangtani helyzet, emfatikum).” „Az izolált szavak esetén a diftongálásnak ma legjobban kedvez az abszolút szóvég és a legkevésbé a hangsúlytalan helyzet.”

A magyar nyelv diftongusai- csapó kettő (haladóknak:)

Az ómagyar korban folytatódott a diftongusok keletkezése, melyek mind etimologikusak voltak, és második elemük minden esetben felső nyelvállású illabiális [į] vagy labiális [ų] vagy [ǚ] volt. Mindebből az következik, hogy az ókori kettőshangzók mind záródók vagy azonos nyelvállásúak voltak, szemben a mai dialektusokkal, melyekben mind záródó, mind nyitódó előfordul. „A palatális hangrendű szavakban mindig [í] vagy [é] változatok találhatók. Ezek nyilvánvalóan területi különfejlődést is eredményeztek, s nagy szerepük van az í-ző és é-ző nyelvjárások létrejöttében: keįk > kék~kík”(Magyar Nyelvtörténet, 2005, 338) „A veláris hangrendű szavakban a į-s diftongus többféleképpen monoftongizálódhatott” (MNYT, 2005, 238) attól függően, hogy melyik alak milyen funkciót töltött be.

Az alapnyelvben létezett egy bilabiális zöngés spiráns [β] és egy veláris zöngés spiráns [γ], melyeknek később szerepe volt a diftongusok kialakulásában, hisz ezek a tővégi vokálisok eltűnésével, szóvégi helyzetbe kerültek, majd félhangzóvá gyengülve [ų] és [ǚ], diftongusokká váltak. Ezek a későbbiekben hosszú magánhangzókká monoftongizálódtak, és így használjuk őket ma is. „A monoftongizálódás során a diftongus két hangzója igyekszik a képzés szempontjából egymáshoz minél közelebb kerülni.” (MNYT, 2005, 340)

*qumlaq > kumlaγ (> komló)

---

Definició és problematika

 „A diftongus kifejezés két különböző minőségű magánhangzó tautoszillabikus sorozatára utal.”[1](KUBOZONO, ) Az első kérdés mindig akkor merül fel, amikor a hang típusáról kell beszélnünk, és amikor el kell döntenünk, hogy úgy definiáljuk-e a diftongusokat mint heteroszillabikus hangsorozat, vagy mint két hang kapcsolódása, ami a szótagok határán jelenik meg.”

Kubozono szerint, három kritériumot használhatunk arra, hogy általánosan definiáljunk egy diftongust: az első morfológiai, a másik kettő fonológiai. A morfológiai kritérium, hogy a két vokális elemnek egy morfémán belül kell elhelyezkednie. Ebből következik, hogy míg az /ai/, mint ’szerelem’ lehet diftongus, ellentétben a /haisha/ ’fogorvos’ összetett szóval, ami nem. Az egyik fonológiai kritérium a szonoritással, hangzóssággal függ össze. E szerint, ha adott egy V₁ és egy V₂, akkor V₁-nek legalább annyira hangzónak kell lennie, mint V₂-nek, ahhoz hogy diftongust formálhassanak. Ha V₂ hangzóbb, mint V₁, az azt jelenti, hogy külön szótagban vannak, így nem lehetnek diftongusok. Lehetnek kivételek, ha az első magánhangzó siklóhanggá válik, például [ia] -> [ja], vagy ha a második magánhangzó semleges, nyomaték nélküli hangtalan lesz [ia] -> [iə].

A másik fonológiai kritérium a hangsúlyozáshoz köthető, mely különösen nagy szerepet tölt be a japán nyelvben. Az időtartam és nyomaték, ami a hangsúlyozási szabály szerint a V₂–n lenne, áthelyeződik a V₁-re, ha azok egy egyszerű szótagon belül vannak, azaz diftongusokról beszélhetünk.  Ha a hangsúlyáthelyezés nem történik meg, akkor a két magánhangzó a szótaghatáron helyezkedik el.

Kubozono úgy véli, ez a három kritérium nem minden esetben elegendő, de az általa vizsgált [ai] és [au] diftongusok esetében használható a japán nyelv esetében, ha azok egy morfémán belül helyezkednek el. Úgy gondolja, a többi magánhangzó kapcsolat is alkothat diftongus, ha azok tautomofemikusak.

---

[1] „Diphthongs refer to a tautosyllabic sequence of two vowels of different qualities.”

Történet és viták III.

Menzerath egy egész monográfiát szentelt a diftongusoknak és vizsgálatok alapját tett néhány megállapítást velük kapcsolatban. Elsőként, hogy a diftongus két magánhangzó egyszótagos kapcsolata és ezért felesleges is bevonni a „félmássalhangzó” terminust. Ezen kívül, hogy a folyamaton belül nyoma sincs sikló hangoknak. 

Laziczius Gyula így ír erről a kérdésről 1944-ben: „a fonetikai tényekből önmagukban nem lehet a beszéd elemek fonológiai státusát, nyelvi szerepét megítélni. Sokkal járhatóbb az ellenkező út, az tudniillik, hogy a nyelvi szerepből kiindulva keressük e szerep beszédbéli megvalósítóit. A hangok fonetikai regisztrálását tehát mindig fonológiai analízisnek kell követnie, mert csak így lehet helyesen megállapítani a nyelv hangállományát és azokat a viszonyokat, melyek a hangok között uralkodnak.”[1]

            Tehát hogyan is lenne ésszerűbb a diftongusok meghatározása: a fizikai jellemzőik alapján vagy az egyes beszélőknél realizálódott variánsokként? Milyen esetekben hordoz jelentés megkülönböztető szerepet?

---

[1] Kassai Ilona: A magyar köznyelvben nincsenek diftongusok. Nyelvtudományi közlemények. Budapest. 1982. 84. kötet, 2. szám, 395-397.

A magyar nyelv diftongusai (fejlődés és maradvány)

A diftongusnak a mai magyar nyelvben nincs jelentés megkülönböztető szerepe, azaz egy fonéma variáns szerepét tölti be. Ezen kívül azt is fontos megjegyezni, hogy a mai magyar sztenderd köznyelv nem tartalmaz diftongusokat. Magyar viszonylatban csak a dialektusok kapcsán beszélhetünk diftongusokról, melyek megőrizték a régi korok nyelvi emlékeit. Mindezekből adódik, hogy röviden érinteni fogom a hangtörténeti fejlődésüket, és hogy milyen maradványai léteznek a magyar dialektusokban.

A magyar nyelv életében őskort, korai-, és késő ókort, középkor, újkort és újabb magyar kort különíthetünk el.

Az ősmagyar kor elején, mind a múlt idő jele, mind az E/3. birtokos személyjel, mind pedig a latívuszrag i volt. Ez előtt akár veláris, akár palatális magánhangzó állhatott. Akkoriban a magyar nyelvben nem volt VV kapcsolat, így az i a tővégi vokális mellett félhangzóvá gyengült. Így alkottak illabiális utótagú diftongust, ami később hosszú magánhangzóvá alakult:

fede+ i > fedeį (> fedé)

hala+ (s)i > halaį (> halá[t])

bele+ i > beleį (> belé)

Történet és viták II.

A további vitákat az elnevezés okozta, miszerint hívhatjuk-e kettőshangzóknak a diftongusokat, azaz kettős hangokról van-e szó vagy egy hangról. Többek között Scripture áll ki amellett, hogy a diftongus egy változó jellegű hang. A szélsőséges ellenzők tábora odáig ment, hogy itt nem is csupán két hangról beszélhetünk, hanem sok hangról, melyeket a folyamat során képzünk.

Továbbá az is kérdéses volt, hogy két magánhangzó kapcsolata-e a diftongus. Itt sem volt teljes az egyetértés. Sievers és Jespersen is úgy gondolta, hogy a diftongusok csupán két egyszerű magánhangzó egyszótagos kapcsolata. Meillet ezzel szemben úgy gondolta, hogy a diftongus állhat egy magánhangzó és egy mássalhangzó kapcsolatából is. Laziczius Gyula ezzel szemben úgy érvel, hogy „a hangok jellegüket, éspedig nyelvi jellegüket tekintve vagy magán-, vagy mássalhangzók, viszont szerepük, mégpedig a diftonguskérdés szempontjából elsősorban számba jövő szótagbeli szerepük szerint, vagy sonansok vagy consonansok."

ua.

Történet és viták

Az 18. század közepétől kezdve vita tárgyát képezi a diftongusok kérdése. A fonetikusok leginkább képzési szempont alapján próbálták megfogni a dolgot. Abból indultak ki, hogy a „hangsor tulajdonképpen jellegzetes képző állásoknak megfelelő képző mozgásokkal összekötött láncolata. A hangsor képzése közben elért jellegzetes állásoknak az ún. álló hangok felelnek meg, s ezeket az egyes állások közt végzett szervi mozgások nyomán keletkezett sikló vagy kapcsoló hangok kötik össze egymással." Egy ebből a tézisből kiinduló elmélet szerint, a diftongus nem más, mint két állóhangok összekötő siklóhang egyszótagos kapcsolata. Itt beszélhetünk induló hangról, befejező hangról és átmenetről. Egy másik elmélet szerint a diftongus nem két állóhangot összekötő kapcsolat, hanem csak egy állóhang és egy előtte vagy utána lévő siklóhang egyszótagos kapcsolata. Roudet úgy gondolta, hogy a siklóhang, nem feltétlen egy rövid és gyenge magánhangzó, hanem több hang siklása, így inkább siklási irányról beszélhetünk. Majd minden elmélet a siklást tartja a diftongus fő tulajdonságának. Passy így ír róla: „sem az első, sem a második alkotóelemüknek nincs világosan meghatározható képzési helyzete – változatok lehetségesek, anélkül, hogy az egésznek a jellege megváltoznék. Csak egy a fontos: az átmeneti hang általános iránya az első elemtől a másodikig.”Ezt az elméletet többen támadták, érvként felhozva, hogy a diftongusoknál nem lehetséges megállásokról beszélni, azaz az „egész képzés folyamatos mozgással történik.” Viszont arról sincs szó, hogy a diftongus csupa siklóhangból állna, hisz minden hang, ami részt vesz a folyamatban „a saját tulajdonságaiktól meghatározott”.

---

Laziczius Gyula: Fonetika. Tankönyvkiadó. 1978. második kiad. Budapest. 139-146