Menzerath egy egész monográfiát szentelt a diftongusoknak és vizsgálatok alapját tett néhány megállapítást velük kapcsolatban. Elsőként, hogy a diftongus két magánhangzó egyszótagos kapcsolata és ezért felesleges is bevonni a „félmássalhangzó” terminust. Ezen kívül, hogy a folyamaton belül nyoma sincs sikló hangoknak.
Laziczius Gyula így ír erről a kérdésről 1944-ben: „a fonetikai tényekből önmagukban nem lehet a beszéd elemek fonológiai státusát, nyelvi szerepét megítélni. Sokkal járhatóbb az ellenkező út, az tudniillik, hogy a nyelvi szerepből kiindulva keressük e szerep beszédbéli megvalósítóit. A hangok fonetikai regisztrálását tehát mindig fonológiai analízisnek kell követnie, mert csak így lehet helyesen megállapítani a nyelv hangállományát és azokat a viszonyokat, melyek a hangok között uralkodnak.”[1]
Tehát hogyan is lenne ésszerűbb a diftongusok meghatározása: a fizikai jellemzőik alapján vagy az egyes beszélőknél realizálódott variánsokként? Milyen esetekben hordoz jelentés megkülönböztető szerepet?
[1] Kassai Ilona: A magyar köznyelvben nincsenek diftongusok. Nyelvtudományi közlemények. Budapest. 1982. 84. kötet, 2. szám, 395-397.
Mi az a sikló hang?
VálaszTörlés