„A diftongus kifejezés két különböző minőségű magánhangzó tautoszillabikus sorozatára utal.”[1](KUBOZONO, ) Az első kérdés mindig akkor merül fel, amikor a hang típusáról kell beszélnünk, és amikor el kell döntenünk, hogy úgy definiáljuk-e a diftongusokat mint heteroszillabikus hangsorozat, vagy mint két hang kapcsolódása, ami a szótagok határán jelenik meg.”
Kubozono szerint, három kritériumot használhatunk arra, hogy általánosan definiáljunk egy diftongust: az első morfológiai, a másik kettő fonológiai. A morfológiai kritérium, hogy a két vokális elemnek egy morfémán belül kell elhelyezkednie. Ebből következik, hogy míg az /ai/, mint ’szerelem’ lehet diftongus, ellentétben a /haisha/ ’fogorvos’ összetett szóval, ami nem. Az egyik fonológiai kritérium a szonoritással, hangzóssággal függ össze. E szerint, ha adott egy V1 és egy V2, akkor V1-nek legalább annyira hangzónak kell lennie, mint V2-nek, ahhoz hogy diftongust formálhassanak. Ha V2 hangzóbb, mint V1, az azt jelenti, hogy külön szótagban vannak, így nem lehetnek diftongusok. Lehetnek kivételek, ha az első magánhangzó siklóhanggá válik, például [ia] -> [ja], vagy ha a második magánhangzó semleges, nyomaték nélküli hangtalan lesz [ia] -> [iə].
A másik fonológiai kritérium a hangsúlyozáshoz köthető, mely különösen nagy szerepet tölt be a japán nyelvben. Az időtartam és nyomaték, ami a hangsúlyozási szabály szerint a V2–n lenne, áthelyeződik a V1-re, ha azok egy egyszerű szótagon belül vannak, azaz diftongusokról beszélhetünk. Ha a hangsúlyáthelyezés nem történik meg, akkor a két magánhangzó a szótaghatáron helyezkedik el.
Kubozono úgy véli, ez a három kritérium nem minden esetben elegendő, de az általa vizsgált [ai] és [au] diftongusok esetében használható a japán nyelv esetében, ha azok egy morfémán belül helyezkednek el. Úgy gondolja, a többi magánhangzó kapcsolat is alkothat diftongus, ha azok tautomofemikusak.
Fogok ám majd magyarázni, csak még nekem sem kristálytiszta minden...:)
VálaszTörlésJó a példa :)
VálaszTörlés