Az 18. század közepétől kezdve vita tárgyát képezi a diftongusok kérdése. A fonetikusok leginkább képzési szempont alapján próbálták megfogni a dolgot. Abból indultak ki, hogy a „hangsor tulajdonképpen jellegzetes képző állásoknak megfelelő képző mozgásokkal összekötött láncolata. A hangsor képzése közben elért jellegzetes állásoknak az ún. álló hangok felelnek meg, s ezeket az egyes állások közt végzett szervi mozgások nyomán keletkezett sikló vagy kapcsoló hangok kötik össze egymással." Egy ebből a tézisből kiinduló elmélet szerint, a diftongus nem más, mint két állóhangok összekötő siklóhang egyszótagos kapcsolata. Itt beszélhetünk induló hangról, befejező hangról és átmenetről. Egy másik elmélet szerint a diftongus nem két állóhangot összekötő kapcsolat, hanem csak egy állóhang és egy előtte vagy utána lévő siklóhang egyszótagos kapcsolata. Roudet úgy gondolta, hogy a siklóhang, nem feltétlen egy rövid és gyenge magánhangzó, hanem több hang siklása, így inkább siklási irányról beszélhetünk. Majd minden elmélet a siklást tartja a diftongus fő tulajdonságának. Passy így ír róla: „sem az első, sem a második alkotóelemüknek nincs világosan meghatározható képzési helyzete – változatok lehetségesek, anélkül, hogy az egésznek a jellege megváltoznék. Csak egy a fontos: az átmeneti hang általános iránya az első elemtől a másodikig.”Ezt az elméletet többen támadták, érvként felhozva, hogy a diftongusoknál nem lehetséges megállásokról beszélni, azaz az „egész képzés folyamatos mozgással történik.” Viszont arról sincs szó, hogy a diftongus csupa siklóhangból állna, hisz minden hang, ami részt vesz a folyamatban „a saját tulajdonságaiktól meghatározott”.
Megkérdezhetem, hogy mi az a siklóhang? *irul-pirul*
VálaszTörlésA siklóhang végül is az a hang, ami képződik a kezdőhangzó és a véghangzó között, egyfajta átmeneti hang
VálaszTörlésÜhüm... Köszi =D
VálaszTörlés