Az ómagyar korban folytatódott a diftongusok keletkezése, melyek mind etimologikusak voltak, és második elemük minden esetben felső nyelvállású illabiális [į] vagy labiális [ų] vagy [ǚ] volt. Mindebből az következik, hogy az ókori kettőshangzók mind záródók vagy azonos nyelvállásúak voltak, szemben a mai dialektusokkal, melyekben mind záródó, mind nyitódó előfordul. „A palatális hangrendű szavakban mindig [í] vagy [é] változatok találhatók. Ezek nyilvánvalóan területi különfejlődést is eredményeztek, s nagy szerepük van az í-ző és é-ző nyelvjárások létrejöttében: keįk > kék~kík”(Magyar Nyelvtörténet, 2005, 338) „A veláris hangrendű szavakban a į-s diftongus többféleképpen monoftongizálódhatott” (MNYT, 2005, 238) attól függően, hogy melyik alak milyen funkciót töltött be.
Az alapnyelvben létezett egy bilabiális zöngés spiráns [β] és egy veláris zöngés spiráns [γ], melyeknek később szerepe volt a diftongusok kialakulásában, hisz ezek a tővégi vokálisok eltűnésével, szóvégi helyzetbe kerültek, majd félhangzóvá gyengülve [ų] és [ǚ], diftongusokká váltak. Ezek a későbbiekben hosszú magánhangzókká monoftongizálódtak, és így használjuk őket ma is. „A monoftongizálódás során a diftongus két hangzója igyekszik a képzés szempontjából egymáshoz minél közelebb kerülni.” (MNYT, 2005, 340)
*qumlaq > kumlaγ (> komló)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése