Végigtekintve a hangtani változásokat és a mai japán nyelvben fellelhető diftongusokat, véleményem szerint a „diftongus-jelenséget” két nagy csoportra lehet osztani. Az elsőbe tartoznak azok a hangváltozási tendenciák, melyek még a Heian korban mentek végbe, tehát az ’onbin’-ek. Ezek a mai japán nyelvben nem egy fonéma variánsaként vannak jelen. Ezzel szemben a másik csoportba tartozók abban különböznek az elsőktől, hogy csupán bizonyos területeken vagy társadalmi osztályban élők használják őket, és mindegyiknek van a sztenderd japán nyelvben megfelelője, mellyel variánsokként felcserélhetők. Ezek lehetnek az ’onbin’ analógia hatására létrejött diftongusok, vagy egyéb helyzetekben használt kettőshangzók. E kettő közül több érdekességgel szolgálhatnak az egyéb helyzetekben használatos diftongusok, melyekkel kiváltképp a dialektusokban találkozhatunk.
A diftongusok semmiképpen sem véletlenszerű jelenségek egy nyelvben.Kutatásom elején úgy ítéltem meg, hogy a diftongusokról a magánhangzókkal kapcsolatban szokás beszélni, így nagyon fontosnak gondoltam, hogy tisztában legyünk a japánban használt magánhangzók pontos megvalósulásaival és azok jellemzőivel. Mindezek ismerete szükséges ahhoz, hogy tudjuk, mely diftongusok létezhetnek egyáltalán egy nyelvben és miért. A japán magánhangzókkal kapcsolatban fontos megjegyezni a [j] és a [w] félhangzókat, melyeket a japán nyelvészek egy része –tulajdonságaikból kifolyólag – a magánhangzókhoz sorol. Ez az a pont, ahol leginkább megoszlanak a vélemények a japán diftongusok kapcsán. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a félhangzó és a magánhangzó kapcsolata semmiképpen sem diftongus, csupán egy rövidebb magánhangzó jellegű hang és egy magánhangzó kapcsolata, ahol nem lehet felfedezni semmilyen minőségbeli változást a hangok tulajdonságaiban. Arról azonban nem szólnak, hogy van-e bármiféle dominancia egyik vagy másik irányban. Úgy vélem, hogy van, hiszen a félhangzók tulajdonságaihoz hozzá tartozik, hogy a képzése végén átvált a mellette álló magánhangzóba, ami egyfajta szubdominanciának vehető. Úgy gondolom, itt diftongussal van dolgunk. Ha ezt összevetjük azokkal, akik a japán kettőshangzók megléte mellett érvelnek, láthatjuk, hogy minden esetben ugyanazok a magánhangzók kapnak szerepet: [a] [o] [u-w] [i-y]. A kérdés tehát nem az, hogy vannak-e diftongusok a japán nyelvben, hanem az, hogy milyen fonotaktikai helyzetben realizálódnak az [i] és az [u] hang [y] és [w] hangként. Az bizonyos, hogy a japán nyelvben csak tautomorfemikus helyzetben válhatnak [y] és [w] félhangzókká, majd diftongussá a ’renboin’-nek, azaz két megegyező vagy eltérő magánhangzó hangkapcsolata. Ezen a ponton volna érdemes kicsit mélyebbre ásni a hangtörténet és hangfejlődések témában. Vajon van-e bármi összefüggés a diftongusok megjelenése és az ősi jelenségek között, esetleg más nyelvek hatása, a kölcsönszavak és az új hangváltozási tendenciák között? Minden bizonnyal van. Ezek összevetésére szolgál a hangtörténetről szóló fejezetem, melyben végigkövetem a Nara kortól a mai japán nyelvig a magánhangzókat érintő változásokat. Általánosságban az is elmondható, hogy a dialektusok megőrzik a régebbi korok nyelvemlékeit. Ez a japán nyelvben sem történt másképp. A dialektusok mellett, még az analógia az a jelenség, mely segítséget nyújt a régi nyelv változásainak megértésében. Úgy gondolom, ha egy nyelvet tanulmányozunk emiatt, és számos más okból kifolyólag – nyelvi tervezéssel kiirtott jelenségek stb. – mindenképpen érdemes szemügyre vennünk a dialektusokat is. Így amikor diftongusokról beszélünk, hasznos volna, ha nem csak a sztenderd japán nyelvet vennénk alapul, amit gyakorlatilag alig beszélnek néhányan, hanem a dialektusokat is megvizsgálnánk.
