Hangtörténet III.

c) Kamakura- Muromachi kor (1185-1600)

„ウ音は、時を経ると共にその直前の音の 影響を受けこれと合体して、一つの長音になるものが出来たのである。”[1] (HASHIMOTO, 1938) Az [u] az előtte álló [o] végű szótag [o] hangjával hosszú [ō]-vá – ’gōon’ – monoftongizálódott. Az [u] magánhangzó az [e] magánhangzóval összeolvadva vált [yō]-vá, vagy az [o] az őt megelőző mássalhangzóval olvadt össze [ya] soros hosszú vagy hosszú palatalizált szótaggá. (HASHIMOTO, 1938)

eu à yō

seu à shō

meu à myō

A Kamakura korra a hosszú hangok teljesen a japán nyelv részévé váltak. A Muromachi korban tovább folytatódott ez a tendencia. Az [a] magánhangzó a mögötte lévő [u]-t középső nyelvállású [o] magánhangzóvá formálta, majd ezek hosszú [ŏ]-vá monoftongizálódtak, mely nyíltabb volt, mint az [u] és [o] magánhangzóból létrejött ’gōon’-ok. Ezt a típusú hangváltozást hívják ’kaion’-nak. A negyedik ilyen típusú hangváltozás az [u]-val történt, ha előtte [i] magánhangzó állt. Ezek összeolvadásával jött létre a hosszú [ū] vagy a palatalizált [yū]. Ezt a jelenséget ’danchōon’-nak hívja a szakirodalom.    

chiu à chū ’valamiben benne’

iu à yū ’mondani’

ureshiu à ureshū ’boldog’ (HASHIMOTO, 1938)

Ezeknek a hangváltozási tendenciáknak eredményeképpen a Muromachi korra teljesen természetessé váltak a palatalizált hangok a japán nyelvben. (HASHIMOTO, 1938)

A Kamakura-Muromachi kor magánhangzói az [a], az [i], az [u], a [ye] és a [wo] voltak.

d) Edo kor

Az Edo kori hangállapotok már-már a mai állapotot mutatják. A Muromachi kor [ye] és [wo]-ja ekkorra már [e]-ként és [o]-ként volt használatos, bár egy-két dialektusban – Kyūshū és Tōhoku – tapasztalható volt a megőrzésük. Az [a] és az [u] magánhangzó összeolvadásával létrejött nyílt [ŏ] mellett az [e] vagy az [o] és az [u] hosszú [ō]-vá monoftongizálódása is megtörtént, és elterjedtté vált az Edo korra.

ama(k)u à amŏ ’édes’

yo(k)u à yō ’jó’

take-(k)u à takyō ’bátor’

A nyílt [ŏ] zártabbá kezdett válni, míg végül csak hosszú [ō]-val számolhattunk az ’onbin’-ok esetében. Az [o]-k effajta kettőssége bizonyos dialektusokban (Niigata) később is fennmaradt. (HASHIMOTO, 1938)

Kialakult az ’e-danchōon’, melynél az egymás mellett álló [e]-ből és [i]-ből alakult ki a hosszú [ē]. Ez a jelenség speciálisan a korabeli köznapi nyelvhasználatban elterjedt. Ennek analógiájára az [ei] hangkapcsolat mellett az [ai] és az [oi] hangkapcsolatban is végbementek ezek a változások, melyek csak dialektusokban vannak jelen. Kubozono szerint megfigyelhető, hogy az [i] véghangzós diftongusok általában sokkal inkább ellenálltak a monoftongizálódásnak, mint az [u] végűek. Épp ezért az [oi] és az [ui] kapcsolatok sokkal stabilabbak, és ez esetben is leginkább csak egy-két melléknévben és csak a kiejtésben jelentek meg, ellentétben az [eu] és a [iu] hangkapcsolatokkal, melyek számos esetben megnyúltak. (KUBOZONO, 2001: 64)

a.       sugoi~sugee ’nagyszerű’

atsui~achii ’meleg’

b.      teuteu -> tyootyoo ’lepke’

riu -> ryuu ’sárkány’ (KUBOZONO, 2001: 64)

            A szabályos tendenciák korábban köveztek be, majd ezek mutatkoztak meg később egyéb diftongusoknál az analógia hatására. Ez a folyamat majdnem minden nyelvnél bekövetkezik valamely nyelvi elemet érintve ezzel. Kubozono szerint mindezekből az is látható, hogy az [i] végű diftongusok az idők folyamán voltak stabilak és kevésbé stabilak, de az [u] végűek szabályos monoftongizáción mentek keresztül. Ezek a korai tendenciák lehetnek a felelősek a szinkrón jelenségért. Az [au] diftongus csekély száma a sino-japánban arra enged következtetni, hogy a korai kínaiból teljesen hiányzott ez a diftongus. Azonban ha alaposan tanulmányozzuk a sino-japán szavak eredetét, láthatjuk, hogy ez téves feltételezés. A kérdés, hogy vajon miért ment végbe monoftongizálódás ezeken a hangokon a Muromachi kor végén? (KUBOZONO, 2001: 63)

[au] -> [oə] ’cseresznye fa’

[kau] -> [koə] ’magas’ (KUBOZONO, 2001: 63)

Ez esetben is hasonló párhuzamot láthatunk, mint a sino-japánban, miszerint az [au] diftongus egybeolvadt, az [ai] diftongus azonban csak a kollokviális nyelvben, leginkább a szlengben vált monoftongussá, azon kívül sértetlenül megmaradt. Ez az asszimetria kiterjedhetett az igékre is. (KUBOZONO, 2001: 63)

1. haya + i -> hayai ’gyors’

haya + u -> hayau -> hayoo

2. ahi + masu -> aimasu ’találkozni’

ahu +ta -> auta -> oota ’találkozni (múlt idő)’ (KUBOZONO, 2001: 63-64)

            Ez a típusú változás az [ai]-t tartalmazó morfémákban nem ment végbe. Viszont véletlenszeren kialakult a későbbi időkben a tokiói japánban, és egy-két dialektusban is előfordul még.

shiN.pai~shiNpee ’aggódás’

dai.koN~dee.koN ’retek’

tai~i.tee ’fájdalom’ (KUBOZONO, 2001: 63)

---

[1] Az [u] hang az idők folyamán a közvetlenül előtte álló hangra hatva összeolvadt azzal, majd egy hosszú hanggá monoftongizálódtak.”

Hangtörténet II.

b) Heian kor (794-1185)

A Heian korban a ’kō’ és az ’otsu’ szembenállás fokozatos eltűnése vette kezdetét, a 9. század végére pedig már csak a [ko] szótag megkülönböztetésére maradt meg a kétféle magánhangzó. A 10. századtól kezdték el használni a hiragana írást. A Heian kornak fonetikai készletéről az ’Iroha’ dal ad teljesebb képet, amely egy buddhista témában íródott dal volt. Az ’Iroha uta’ tartalmazza az összes Heian kori szótagot, ami akkor használatos volt. Hashimoto Shinkichi, jeles nyelvész így ír róla.  „「いろは」四十七文字の中には、実際の音としては同じものがある。仮名としては違っているけれども発音としては同じである。すなわち「い」と「ゐ」、「を」と「お」、「え」と「ゑ」。”[1] (HASHIMOTO, 1942) Később az [i], az [o] és az [e] ugyanúgy ejtődtek, mint a [wi], [wo] és [we]. Ezeknek a szótagoknak egy része mára már kikopott a japán nyelvből [wi], [we], korábban azonban pontosan meghatározott funkciót töltöttek be, és felcserélhetetlenek voltak egymással.  Ekkorra már felborult a magánhangzók torlódását elkerülő szabály. Kínai hatásra a szóvégi [i]-k és [u]-k száma jelentősen megnőtt. „Notice that final high vowels [i] [u] may go back to the Chinese nasal velar [ŋ] as well as to semivowels and also (int he case of –u) to –p.”[2] (MARTIN, 1987: 45) „Azt tudjuk, hogy az ősi japánban nem voltak diftongusok.”[3] Azonban a japán nyelvben az idők folyamán kialakult két diftongus. Ezt a folyamatot ’i-onbin’-nak és ’u-onbin’-nak hívja a szakirodalom. Az /aCi/ és az /aCu/ (a ’C’ bármilyen mássalhangzóval kezdődő szótag) szótagokból kiesett a mássalhangzó, majd a két magánhangzó egy hosszúban monoftongizálódott. (KUBOZONO, 2001: 63)

            Haruo Kubozono folytatott kutatásokat az [au] és az [ai] diftongusok körében, belevonva az akkori kínai hangtani ismereteket és a Kínából átvett szavakat is. Kubozono összevetette a mai kínai eredetű szavak és a yamato-japán, azaz ősi japán szavak [au] és [ai] diftongusait, és ezekből vont le bizonyos következtetéseket az akkori és a mai japán nyelv diftongusaira vonatkozóan. Például, hogy az egyetlen különbség az ősi japán és a sino-japán morfémák között, hogy az [au] diftongus a yamato-ban nem minden esetben monoftongizálódott, főleg ha végpozícióban volt. Ebből is látszik, hogy az [ai] diftongus meglehetősen stabil mind a sino-, mind a yamato japánban, míg az [au] az összes sino-japán morfémában és közel az összes ősi japánban monoftongizálódott. (KUBOZONO, 2001: 64)

---

[1] „Az ’Iroha’ negyvenhét szótagjából, vannak, amelyek igazából ugyanúgy hangzanak. Bár már ’kanát’ használnak lejegyzésükre, ejtésükben ugyan azok. Ezek az [i]-[wi], [wo]-[o], [e]-[we] szótagpárok.”

[2] „Megjegyzem, hogy a magas magánhangzók végpozícióban a kínai nazalizált veláris hangra [] vezethetők vissza valamint a félhangzókra és (az –u esetében) a [p]-re.”

[3] „As is well known, Japanese did not have any diphthongs at the beginning of its history.”

Hangtörténet

I. Nara kor (710-794)

            Ahogy minden nyelvben, az ilyen korai hangtanról csak sejtésünk lehet, hisz még ha volt is már akkor írás, nem minden esetben adta vissza hűen a nyelvben megjelenő allófónokat, sőt bizonyos nyelveknél még a fonémákat sem. Így volt ez a japánnal is, mely szerencsés helyzetben van a forrásokat illetően, viszont az írásuk, melyet a kínaiból vettek át nem volt megfelelő ahhoz, hogy a japán nyelv hangtani jelenségeit hűen visszaadja, így a pontos kiejtésről csak sejtésünk lehet. Forrásként említeném a négy legrégebbi művet: a Kojiki-t (712), a Nihonshoki-t (720), a Manyōshū-t (759) és a Fudoki-t (~733). A japán nyelvészek ezekből a forrásokból vontak le bizonyos következtetések a hangtani jelenségeket illetően.

            Az akkori forrásokat, ahogy már említettem a kínaiaktól átvett kanjikkal írták le, mégpedig oly módon, hogy a kínai írásjegyek kiejtésével vetették össze a japán szótagokat, és ha találtak ahhoz hasonlót, annak a kanjiát használták a japán szótag leírására, tehát hangértékükben használták a kínai írásjeleket. Ezt a szakirodalom ’manyōganának’ hívja. Ez a típusú írás nem könnyítette meg a japán nyelvészek dolgát, hisz azóta a kínai nyelv is számos változáson ment keresztül minden tekintetben. Mindezek ellenére mégis le tudtak vonni néhány következtetést az akkori japán nyelv hangtani sajátosságairól. A Nara korban valószínűleg csak rövid magánhangzók voltak, és azok se állhattak egymás mellett, azaz az akkori fonotaktikai szabályok nem engedték a magánhangzó torlódást egy-két kivételtől eltekintve, amik nyomatékosító funkciót láttak el ([i], [u]) (HASHIMOTO, 1938) Ezen kívül Arisaka Hideyo hosszas tanulmányozás után úgy vélte, hogy létezhetett magánhangzó harmónia a japán nyelvben, ami ebben az időben már felbomlóban volt. Hashimoto Shinkichi írt először hosszabban és részletesebben a manyōganákban felfedezett speciális jelenségről, miszerint a Nara korban a most ismert öt magánhangzó mellett még létezett másik három, melyek szótagalkotó funkciót töltöttek be, magukban valószínűleg nem állhattak. Tizenkét szótagnál – a Kojikiben, mely a legrégibb még tizenhárom – (ki, hi, mi, ke, he, me, ko, so, to, no, yo, ro, (mo)) mutatták ki, hogy bizonyos fonotaktikai helyzetekben más manyōgana volt használatos, amiket nem lehetett felcserélni. A két típusú magánhangzót甲 ’kō’-ként és乙 ’otsu’-ként tárgyalja a szakirodalom. Mint már említettem, még ha a fonémakészletről kapunk is elegendő információt, azok hangértékét tekintve sok a megválaszolatlan kérdés. Több elmélet is született a Nara kori magánhangzók, kiváltképp az ’otsu’ típusúak hangértékével kapcsolatban. Yoshitake szerint itt egy közeli, de valamivel nyíltabb magánhangzót ejtettek a korabeliek. (YOSHITAKE in: HASHIMOTO, 1938) Kindaichi szerint ezek a hangok a magánhangzók centralizált változatai lehettek. Egy másik elmélet szerint az ’otsu’-k egy [w] hangot jelöltek a magánhangzók előtt. (KINDAICHI in: HASHIMOTO, 1938) Arisaka pedig úgy gondolta, hogy az [i] és az [e] előtt egy [j] hang állhatott, míg az [o] ’otsu’ változója centralizált lehetett. Hashimoto szerint a ’kō’ és az ’otsu’ különbsége mindenképpen a mássalhangzó után álló magánhangzókat érintette.(ARISAKA in: HASHIMOTO, 1938) Kindaichihez hasonlóan úgy gondolja, hogy ez a hang például a [ki] esetében lehetett egy centralizál [kї]; vagy valami [ui] diftongushoz hasonló, tehát a [ki] esetében, [kui] vagy [kwi]-szerű hang; esetleg egy [ii] diftongusszerű magánhangzó, [kii] vagy [kyi]. Harmadik lehetőségként pedig egy [kii]-szerű centralizált [kї] hangot feltételez. (HASHIMOTO, 1938) Az ’otsu’ ’ko’ jelenségen kívül még az [e] – [ye] párhuzamos használatát lehetett megfigyelni, ami még a Heian korban is jó ideig létezett.

japán magánhangzók

VIII. Két egymást követő eltérő magánhangzó

Az ilyen típusú lehetőségek száma húsz, amik a következők: [iш], [ie], [io], [ia]; [шi], [шe], [шo], [шa]; [ei], [eш], [eo], [ea]; [oi], [oш], [oe], [oa]; [ai], [aш], [ae], [ao]. Ezekből, a japán nyelv fonotaktikai szabályai miatt nem mind valósulhat meg és van, amelyik ritka a japán nyelvben.

            Akamatsu két olyan esetet emel ki, melyről érdemes beszélni, ez pedig az [ei] és az [oш] esete, a többi kapcsolatot egyszerű magánhangzóknak gondolja egymás mellett. Akamatsu szerint a sztenderd japán kiejtésben az [ei] kapcsolat [ē] hangként ejtendő, szemben néhány területi nyelvváltozattal, ahol ez [ei]-ként használatos. Pl.: [sēbetsu] ’nemi megkülönböztetés. (AKAMATSU, 1997: 50) Természetesen, ha egy szó [e]-vel végződik és a következő szó [i]-vel kezdődik, az ejtés ez esetben [ei]. Ezen kívül összetett szavak határán is [ei] kiejtéssel találkozunk. Az [oш] hangkapcsolatnál is ugyanezzel a koncepcióval van dolgunk. Eszerint a sztenderd japán nyelvhasználó az egyszerű szavak ilyen hangkapcsolatát [ō]-nak ejti. 

Zhang Wei Li szerint a két egymást követő magánhangzó kapcsolat nem feltétlenül áll egy szótagban, vagy morfémában, ebbe a kapcsolatba az szótaghatáron lévő magánhangzók kapcsolódása is bele tartozik. Ezeket két osztályba lehet sorolni:

1. Azok az esetek, amikor a két magánhangzót külön-külön ejtjük.

’tooi’ ’messze’

2. Azok az esetek, amikor a két magánhangzó szorosabb hangkapcsolatot hoz létre. Ilyenkor hosszan ejtjük a hangot, de mégis csak az egyik magánhangzót lehet biztosan felismerni.

japán magánhangzók

V. Az [a] magánhangzó

            Alsó nyelvállású, középen képzett, nyílt hang. A japán [a] hang félúton helyezkedik el az [a] és az [α] kardinális magánhangzók között. Bizonyos fonológiai helyzetekben az egyikhez kerül közelebb, bizonyos helyzetekben a másikhoz, attól függően, hogy az előtte vagy utána álló hang milyen mértékben és hogyan hat a képzésére. (AKAMATSU, 1997: 34)

           

VI. A félhangok

            Akamatsu szerint a japán nyelvben két félhangról beszélhetünk. Ezek a [j] és a [ɰ] hangok, melyek képzésüket tekintve alapvetően olyanok, mint a magánhangzók, de nem képesek szótagalkotásra, így ebben a mássalhangzókra hasonlítanak. Itt fontos megjegyezni, hogy mindkét félhangzó illabiális hang. (AKAMATSU, 1997: 43-45)

            A [j] hang alaptulajdonságait tekintve a japán [i] magánhangzóval van összefüggésben. Képzését tekintve palatális, zárt hang, mint az [i], csupán annyi a különbség, hogy kevésbé elől képzett és kevésbé zárt, mint az [i]. A [j] hang képzésekor a nyelv ugyanazt a mozdulatot teszi meg, mint az [i] hang esetében, de nem éri el azt, hanem átvált az őt követő magánhangzóba, ami a japánban csak az [a], az [o] és az [ш] lehet. A modern japán nyelv nem tartalmaz [je] és [ji] szótagokat. A [je] szótag az 1600-as évekig létezett, bár az idők folyamán elvesztette fonéma funkcióját. Ezzel ellentétben a [ji] soha nem is létezett a japán nyelvben. A [j] magánhangzó esetében a nyelv helyzete ahhoz képest változik – kevésbé zárt, zártabb, kevésbé elülső, vagy elöl képzett -, hogy a félhangot milyen helyzetű magánhangzó követi.

            A [щ] hang minősége megegyezik a japán [ш] magánhangzóval. Mind a kettő esetében ajakréses hangról beszélhetünk, amit fontos megjegyezni, hisz ez a jelenség viszonylag ritka a nyelvek között. A [щ], ahogy az [ш] is hátul képzett, zárt hang. A képzésében ugyanaz a jelenség figyelhető meg, mint a [j] félhangnál. A japán nyelvben jelenleg a [щ] félhangot csupán az [a] magánhangzó követheti, a többi alternatíva nem létezik. (AKAMATSU, 1997: 43-45)

VII. Két egymást követő azonos magánhangzó (renboin)

            Vannak nyelvészek, akik egyszerű hosszú magánhangzókról beszélnek és vannak, akik két egymást követő azonos magánhangzóról. Akamatsu úgy véli, hogy ez a jelenség csupán egyfajta meghosszabbítása a magánhangzónak, és nem beszélhetünk egyéb minőségbeli változásról, a magánhangzó hosszúságán kívül. „For example, [ii] is twice as long as [i], with no difference in quality.”

Samuel E. Martin úgy véli, hogy a modernkori hosszú magánhangzók kétféleképpen alakulhatnak ki. Egyrészt egy egyszerű rövid magánhangzó másodlagos meghosszabbodásával, másrészt két rövid magánhangzó egyesülésével. A két magánhangzó állhat egymás mellett, vagy ugyanazon morfémában. Láthatunk példát arra, amikor kiesik a mássalhangzó két magánhangzó közül és arra is, hogy számos morféma átkerül a kínaiból. (MARTIN, 1987: 64)

Japán magánhangzók

II. Az [ш] magánhangzó

Ez a hang a japán nyelvben – sok nyelvtől eltérően – egy illabiális hang, felső nyelvállású, zárt és veláris, azaz hátul képzett. Kevésbé zárt és kevésbé hátul képzett, mint a kardinális [u] hang. Leginkább a koreaihoz hasonlít. Ezen kívül a török kiz [kшz]-hez (lánya) vagy a román urî [urш]-hez (utál). Realizálódott variánsa a centralizált [ш] az [s], a [ts] és a [(d)z] hangok előtt, emellett a devokalizáció két zöngétlen mássalhangzó között a fentebb említett módon. (AKAMATSU, 1997,) 

III. Az [e] magánhangzó

           

A japán [e] hang a kétféle kardinális [e] és [ε] hang között helyezkedik el. Palatális, középső nyelvállású, kissé nyílt. Meglehetősen közel áll az angol ’bed’ szóban szereplő [e]-hez.  

IV. Az [o] magánhangzó

            Ahogy a japán [e] hang, a japán [o] hang is középső nyelvállású hang, viszont ellentétben az [e]-vel, hátul képzett, azaz veláris. A japán [o] ajakműködése szerint csak kis mértékben ajakkerekítéses, emiatt aligha találjuk meg az angolban, franciában, németben, vagy akár a magyarban.

            Realizációként megjelenhet bizonyos, a már említett esetekben a zöngétlenedés. (AKAMATSU, 1997)

A japán magánhangzók

I. Az [i] magánhangzó

A japán [i] magánhangzó palatális, azaz elől képzett, felső nyelvállású, illabiális hang. A kardinális [I] hanghoz képest nincs annyira elől és nem annyira zárt. Fonológiailag leginkább a francia vagy az olasz [i]-hez lehet hasonlítani.

A japán magánhangzók mind zöngések, ami azt jelenti, hogy „a kannaporcok is, a hangszalagok is zárva vannak, ezért a gége alatt feltorlódott levegő nyomása szétpattintja az egymáshoz tapadó hangszalagokat, és átjut a keletkező hangrésen.”(KASSAI, 1998, 48) Viszont a japán magánhangzók közül három – [i], [ш], [o] – bizonyos helyzetekben zöngétlen magánhangzóként is realizálódhat.

hitai [çịtai]

futa [ɸụta]

kokoro [kọkoro] (AKAMATSU, 1997, 36)

               

Akamatsu úgy véli ezek magánhangzóknak tekinthetők annak ellenére, hogy zöngétlenek; emellett kiemeli azt is, hogy ezek a magánhangzó csupán zöngétlenednek, de semmiképpen sem esnek ki. Indokként hozza fel, hogy a japán sztenderd nyelvhasználatban ezek teljesen természetesen előfordulnak, még a normál sebességű beszédben is. Az [i], az [u] és az [o] két zöngétlen mássalhangzó között válnak zöngétlenné abban az esetben, ha a japán akcentus szabályai szerint nem esik rá hangsúly. A másik eset, amikor devokalizálódhat a magánhangzó, amikor egy zöngétlen mássalhangzó után áll a szó végén, és nem esik rá a nyomaték. Ha viszont egy ilyen szó után zöngés magánhangzóval, vagy mássalhangzóval kezdődik a következő szó, nem beszélhetünk devokalizálódásról.  

A magánhangzókról

A magánhangzó képzése során a szájüregben sem zár, sem rés nem akadályozza a kiáramló levegő útját. Önmagában alkothat szótagot, a szótag magját képezi.

Daniel Jones kifejlesztett egy 18 magánhangzóból álló táblázatot, mely magába foglalja az összes létező magánhangzó megvalósulását. Ezeket hívjuk kardinális magánhangzóknak. Az illusztrálás megkönnyíti a magánhangzók tulajdonságainak leírását és összevetését más nyelvek magánhangzóival. (boinsankakukei)

David Crystal szerint egy magánhangzó leírásakor négy kritériumot kell figyelembe venni, amik a következők:

a. A nyelv emelkedő része- elülső, középső, hátsó.

b. A nyelv emelkedésének mértéke a szájpadlás felé- felső, középső, alsó.

c. A lágy szájpadlás helyzete.

d. Az ajak nyílásának formája- labiális, illabiális. (CRYSTAL, 2003,)

angol II. rész

A nyelv mozgása szerint a diftongusok az angol nyelvben lehetnek zártak, ha a nyelv vertikálisan előre mozdul, és centrálisak, ha a nyelv előre vagy hátra mozdul a közép pozíció irányába. A zártak lehetnek szűkek és szélesek, míg a centrális diftongusok csak szélesek. Szűk diftongusról [ei], [oʊ], [iə], [eə], [ʊə] beszélünk, mikor a kezdő és a végpont között a rés kicsi, így a nyelv rövidebb utat tesz meg; a széles diftongusnál [ai], [aʊ], [ɔi] ezzel szemben hosszabb az út, amelyet a nyelvnek meg kell tennie. Annyit biztosan állíthatunk, hogy a nyelv itt is az egyszerűségre törekszik, hisz szűk diftongusokból majdnem kétszer annyi létezik, mint a szelésből, ahol a nyelvnek hosszabb utat kell megtennie a képzés során. Az angol nyelvben egyetlen emelkedő diftongus létezik, ez pedig a [ju:], az összes többi ereszkedő kettőshangzó.

Az angol diftongusokról ez-az

Az angol diftongusok a következők: [ei] bait; [ai] bite; [aʊ] bout; [oʊ] boat; [ɔi] quoit; [iə] beer; [eə] bear; [ʊə] boor; ([ɔə] boar).

Fonetikailag, ezek egy teljes hangból és egy siklóhangból, vagy schwából [ə] épülnek fel. Fonológiailag pedig úgy írhatók le, mint (i) egy komplex mag, melynek resztvevő hangjai a magánhangzók készletéből kerülnek ki, (ii) hiátusok, azaz a két egymást követő magánhangzó két külön szótagban van, vagy (iii) egymást követő magánhangzó és mássalhangzó, ez abban az esetben áll fenn, mikor valamelyik siklóhang következik a teljes értékű magánhangzó után. Csupán a fonetikai információk nem segítenek eldönteni, hogy a három analitikus esetből, melyikkel is van dolgunk. Ehhez szükségünk van az angol nyelv fonotaktikai szabályaira, melyek aztán segítenek a döntésben. Példának okáért vegyük az [i] és a [j] hangokat, melyek mind hangzásban, mind minőségben nagyon hasonlók, a különbség csupán az intenzitásban van. Ennek ellenére, a fonotaktikai szabályok szerint, mind a kettőnek meg van a szerepe a használatban és semmiképpen sem felcserélhetők. Az angolban a [j]: hangot csak [a], [e] és [ɔ] hangok követhetik, ami azt jelenti, hogy egyéb esetekben komplex hangokkal, azaz diftongusokkal van dolgunk. Az angolban a diftongusokat minden esetben hosszú hangként definiálják a nyelvészek, így az a fonotaktikai szabály is érvényes rájuk miszerint csak hosszú monoftongusok és diftongusok lehetnek nyílt szótagok egy szó végén. Az angolban létezik az [ai], [aυ], [ei], és az [eə] diftongus, viszont nincsen [ae], [eυ] vagy [eɒ] hangsorozat, ami azt jelenti, hogy mind a hosszú magánhangzók, mind a diftongusok száma korlátozott; csak bizonyos kombinációkkal kehet találkozni.