VIII. Két egymást követő eltérő magánhangzó
Az ilyen típusú lehetőségek száma húsz, amik a következők: [iш], [ie], [io], [ia]; [шi], [шe], [шo], [шa]; [ei], [eш], [eo], [ea]; [oi], [oш], [oe], [oa]; [ai], [aш], [ae], [ao]. Ezekből, a japán nyelv fonotaktikai szabályai miatt nem mind valósulhat meg és van, amelyik ritka a japán nyelvben.
Akamatsu két olyan esetet emel ki, melyről érdemes beszélni, ez pedig az [ei] és az [oш] esete, a többi kapcsolatot egyszerű magánhangzóknak gondolja egymás mellett. Akamatsu szerint a sztenderd japán kiejtésben az [ei] kapcsolat [ē] hangként ejtendő, szemben néhány területi nyelvváltozattal, ahol ez [ei]-ként használatos. Pl.: [sēbetsu] ’nemi megkülönböztetés. (AKAMATSU, 1997: 50) Természetesen, ha egy szó [e]-vel végződik és a következő szó [i]-vel kezdődik, az ejtés ez esetben [ei]. Ezen kívül összetett szavak határán is [ei] kiejtéssel találkozunk. Az [oш] hangkapcsolatnál is ugyanezzel a koncepcióval van dolgunk. Eszerint a sztenderd japán nyelvhasználó az egyszerű szavak ilyen hangkapcsolatát [ō]-nak ejti.
Zhang Wei Li szerint a két egymást követő magánhangzó kapcsolat nem feltétlenül áll egy szótagban, vagy morfémában, ebbe a kapcsolatba az szótaghatáron lévő magánhangzók kapcsolódása is bele tartozik. Ezeket két osztályba lehet sorolni:
- Azok az esetek, amikor a két magánhangzót külön-külön ejtjük.
’tooi’ ’messze’
- Azok az esetek, amikor a két magánhangzó szorosabb hangkapcsolatot hoz létre. Ilyenkor hosszan ejtjük a hangot, de mégis csak az egyik magánhangzót lehet biztosan felismerni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése