Az angol diftongusokról ez-az

Az angol diftongusok a következők: [ei] bait; [ai] bite; [aʊ] bout; [oʊ] boat; [ɔi] quoit; [iə] beer; [eə] bear; [ʊə] boor; ([ɔə] boar).

Fonetikailag, ezek egy teljes hangból és egy siklóhangból, vagy schwából [ə] épülnek fel. Fonológiailag pedig úgy írhatók le, mint (i) egy komplex mag, melynek resztvevő hangjai a magánhangzók készletéből kerülnek ki, (ii) hiátusok, azaz a két egymást követő magánhangzó két külön szótagban van, vagy (iii) egymást követő magánhangzó és mássalhangzó, ez abban az esetben áll fenn, mikor valamelyik siklóhang következik a teljes értékű magánhangzó után. Csupán a fonetikai információk nem segítenek eldönteni, hogy a három analitikus esetből, melyikkel is van dolgunk. Ehhez szükségünk van az angol nyelv fonotaktikai szabályaira, melyek aztán segítenek a döntésben. Példának okáért vegyük az [i] és a [j] hangokat, melyek mind hangzásban, mind minőségben nagyon hasonlók, a különbség csupán az intenzitásban van. Ennek ellenére, a fonotaktikai szabályok szerint, mind a kettőnek meg van a szerepe a használatban és semmiképpen sem felcserélhetők. Az angolban a [j]: hangot csak [a], [e] és [ɔ] hangok követhetik, ami azt jelenti, hogy egyéb esetekben komplex hangokkal, azaz diftongusokkal van dolgunk. Az angolban a diftongusokat minden esetben hosszú hangként definiálják a nyelvészek, így az a fonotaktikai szabály is érvényes rájuk miszerint csak hosszú monoftongusok és diftongusok lehetnek nyílt szótagok egy szó végén. Az angolban létezik az [ai], [aυ], [ei], és az [eə] diftongus, viszont nincsen [ae], [eυ] vagy [eɒ] hangsorozat, ami azt jelenti, hogy mind a hosszú magánhangzók, mind a diftongusok száma korlátozott; csak bizonyos kombinációkkal kehet találkozni.