A japán magánhangzók

I. Az [i] magánhangzó

A japán [i] magánhangzó palatális, azaz elől képzett, felső nyelvállású, illabiális hang. A kardinális [I] hanghoz képest nincs annyira elől és nem annyira zárt. Fonológiailag leginkább a francia vagy az olasz [i]-hez lehet hasonlítani.

A japán magánhangzók mind zöngések, ami azt jelenti, hogy „a kannaporcok is, a hangszalagok is zárva vannak, ezért a gége alatt feltorlódott levegő nyomása szétpattintja az egymáshoz tapadó hangszalagokat, és átjut a keletkező hangrésen.”(KASSAI, 1998, 48) Viszont a japán magánhangzók közül három – [i], [ш], [o] – bizonyos helyzetekben zöngétlen magánhangzóként is realizálódhat.

hitai [çịtai]

futa [ɸụta]

kokoro [kọkoro] (AKAMATSU, 1997, 36)

               

Akamatsu úgy véli ezek magánhangzóknak tekinthetők annak ellenére, hogy zöngétlenek; emellett kiemeli azt is, hogy ezek a magánhangzó csupán zöngétlenednek, de semmiképpen sem esnek ki. Indokként hozza fel, hogy a japán sztenderd nyelvhasználatban ezek teljesen természetesen előfordulnak, még a normál sebességű beszédben is. Az [i], az [u] és az [o] két zöngétlen mássalhangzó között válnak zöngétlenné abban az esetben, ha a japán akcentus szabályai szerint nem esik rá hangsúly. A másik eset, amikor devokalizálódhat a magánhangzó, amikor egy zöngétlen mássalhangzó után áll a szó végén, és nem esik rá a nyomaték. Ha viszont egy ilyen szó után zöngés magánhangzóval, vagy mássalhangzóval kezdődik a következő szó, nem beszélhetünk devokalizálódásról.