II. Az [ш] magánhangzó
Ez a hang a japán nyelvben – sok nyelvtől eltérően – egy illabiális hang, felső nyelvállású, zárt és veláris, azaz hátul képzett. Kevésbé zárt és kevésbé hátul képzett, mint a kardinális [u] hang. Leginkább a koreaihoz hasonlít. Ezen kívül a török kiz [kшz]-hez (lánya) vagy a román urî [urш]-hez (utál). Realizálódott variánsa a centralizált [ш] az [s], a [ts] és a [(d)z] hangok előtt, emellett a devokalizáció két zöngétlen mássalhangzó között a fentebb említett módon. (AKAMATSU, 1997,)
III. Az [e] magánhangzó
A japán [e] hang a kétféle kardinális [e] és [ε] hang között helyezkedik el. Palatális, középső nyelvállású, kissé nyílt. Meglehetősen közel áll az angol ’bed’ szóban szereplő [e]-hez.
IV. Az [o] magánhangzó
Ahogy a japán [e] hang, a japán [o] hang is középső nyelvállású hang, viszont ellentétben az [e]-vel, hátul képzett, azaz veláris. A japán [o] ajakműködése szerint csak kis mértékben ajakkerekítéses, emiatt aligha találjuk meg az angolban, franciában, németben, vagy akár a magyarban.
Realizációként megjelenhet bizonyos, a már említett esetekben a zöngétlenedés. (AKAMATSU, 1997)
Szia,
VálaszTörlés斎藤純男 könyvében a következő jelöléseket használja a magánhangzókra (lehet, hogy az IPA jelek kissé szétcsúsznak majd):
ア a̠
イ i̞
ウ u̜ (ɯ̈)
エ e̞ , ɛ̝
オ o̜ ̞
Magánhangzó zöngétlenedés:i̥, ɯ̥
(斎藤純男著2000年『日本語音声学入門』 三省堂 )