Hangtörténet

I. Nara kor (710-794)

            Ahogy minden nyelvben, az ilyen korai hangtanról csak sejtésünk lehet, hisz még ha volt is már akkor írás, nem minden esetben adta vissza hűen a nyelvben megjelenő allófónokat, sőt bizonyos nyelveknél még a fonémákat sem. Így volt ez a japánnal is, mely szerencsés helyzetben van a forrásokat illetően, viszont az írásuk, melyet a kínaiból vettek át nem volt megfelelő ahhoz, hogy a japán nyelv hangtani jelenségeit hűen visszaadja, így a pontos kiejtésről csak sejtésünk lehet. Forrásként említeném a négy legrégebbi művet: a Kojiki-t (712), a Nihonshoki-t (720), a Manyōshū-t (759) és a Fudoki-t (~733). A japán nyelvészek ezekből a forrásokból vontak le bizonyos következtetések a hangtani jelenségeket illetően.

            Az akkori forrásokat, ahogy már említettem a kínaiaktól átvett kanjikkal írták le, mégpedig oly módon, hogy a kínai írásjegyek kiejtésével vetették össze a japán szótagokat, és ha találtak ahhoz hasonlót, annak a kanjiát használták a japán szótag leírására, tehát hangértékükben használták a kínai írásjeleket. Ezt a szakirodalom ’manyōganának’ hívja. Ez a típusú írás nem könnyítette meg a japán nyelvészek dolgát, hisz azóta a kínai nyelv is számos változáson ment keresztül minden tekintetben. Mindezek ellenére mégis le tudtak vonni néhány következtetést az akkori japán nyelv hangtani sajátosságairól. A Nara korban valószínűleg csak rövid magánhangzók voltak, és azok se állhattak egymás mellett, azaz az akkori fonotaktikai szabályok nem engedték a magánhangzó torlódást egy-két kivételtől eltekintve, amik nyomatékosító funkciót láttak el ([i], [u]) (HASHIMOTO, 1938) Ezen kívül Arisaka Hideyo hosszas tanulmányozás után úgy vélte, hogy létezhetett magánhangzó harmónia a japán nyelvben, ami ebben az időben már felbomlóban volt. Hashimoto Shinkichi írt először hosszabban és részletesebben a manyōganákban felfedezett speciális jelenségről, miszerint a Nara korban a most ismert öt magánhangzó mellett még létezett másik három, melyek szótagalkotó funkciót töltöttek be, magukban valószínűleg nem állhattak. Tizenkét szótagnál – a Kojikiben, mely a legrégibb még tizenhárom – (ki, hi, mi, ke, he, me, ko, so, to, no, yo, ro, (mo)) mutatták ki, hogy bizonyos fonotaktikai helyzetekben más manyōgana volt használatos, amiket nem lehetett felcserélni. A két típusú magánhangzót甲 ’kō’-ként és乙 ’otsu’-ként tárgyalja a szakirodalom. Mint már említettem, még ha a fonémakészletről kapunk is elegendő információt, azok hangértékét tekintve sok a megválaszolatlan kérdés. Több elmélet is született a Nara kori magánhangzók, kiváltképp az ’otsu’ típusúak hangértékével kapcsolatban. Yoshitake szerint itt egy közeli, de valamivel nyíltabb magánhangzót ejtettek a korabeliek. (YOSHITAKE in: HASHIMOTO, 1938) Kindaichi szerint ezek a hangok a magánhangzók centralizált változatai lehettek. Egy másik elmélet szerint az ’otsu’-k egy [w] hangot jelöltek a magánhangzók előtt. (KINDAICHI in: HASHIMOTO, 1938) Arisaka pedig úgy gondolta, hogy az [i] és az [e] előtt egy [j] hang állhatott, míg az [o] ’otsu’ változója centralizált lehetett. Hashimoto szerint a ’kō’ és az ’otsu’ különbsége mindenképpen a mássalhangzó után álló magánhangzókat érintette.(ARISAKA in: HASHIMOTO, 1938) Kindaichihez hasonlóan úgy gondolja, hogy ez a hang például a [ki] esetében lehetett egy centralizál [kї]; vagy valami [ui] diftongushoz hasonló, tehát a [ki] esetében, [kui] vagy [kwi]-szerű hang; esetleg egy [ii] diftongusszerű magánhangzó, [kii] vagy [kyi]. Harmadik lehetőségként pedig egy [kii]-szerű centralizált [kї] hangot feltételez. (HASHIMOTO, 1938) Az ’otsu’ ’ko’ jelenségen kívül még az [e] – [ye] párhuzamos használatát lehetett megfigyelni, ami még a Heian korban is jó ideig létezett.