b) Heian kor (794-1185)
A Heian korban a ’kō’ és az ’otsu’ szembenállás fokozatos eltűnése vette kezdetét, a 9. század végére pedig már csak a [ko] szótag megkülönböztetésére maradt meg a kétféle magánhangzó. A 10. századtól kezdték el használni a hiragana írást. A Heian kornak fonetikai készletéről az ’Iroha’ dal ad teljesebb képet, amely egy buddhista témában íródott dal volt. Az ’Iroha uta’ tartalmazza az összes Heian kori szótagot, ami akkor használatos volt. Hashimoto Shinkichi, jeles nyelvész így ír róla. „「いろは」四十七文字の中には、実際の音としては同じものがある。仮名としては違っているけれども発音としては同じである。すなわち「い」と「ゐ」、「を」と「お」、「え」と「ゑ」。”[1] (HASHIMOTO, 1942) Később az [i], az [o] és az [e] ugyanúgy ejtődtek, mint a [wi], [wo] és [we]. Ezeknek a szótagoknak egy része mára már kikopott a japán nyelvből [wi], [we], korábban azonban pontosan meghatározott funkciót töltöttek be, és felcserélhetetlenek voltak egymással. Ekkorra már felborult a magánhangzók torlódását elkerülő szabály. Kínai hatásra a szóvégi [i]-k és [u]-k száma jelentősen megnőtt. „Notice that final high vowels [i] [u] may go back to the Chinese nasal velar [ŋ] as well as to semivowels and also (int he case of –u) to –p.”[2] (MARTIN, 1987: 45) „Azt tudjuk, hogy az ősi japánban nem voltak diftongusok.”[3] Azonban a japán nyelvben az idők folyamán kialakult két diftongus. Ezt a folyamatot ’i-onbin’-nak és ’u-onbin’-nak hívja a szakirodalom. Az /aCi/ és az /aCu/ (a ’C’ bármilyen mássalhangzóval kezdődő szótag) szótagokból kiesett a mássalhangzó, majd a két magánhangzó egy hosszúban monoftongizálódott. (KUBOZONO, 2001: 63)
Haruo Kubozono folytatott kutatásokat az [au] és az [ai] diftongusok körében, belevonva az akkori kínai hangtani ismereteket és a Kínából átvett szavakat is. Kubozono összevetette a mai kínai eredetű szavak és a yamato-japán, azaz ősi japán szavak [au] és [ai] diftongusait, és ezekből vont le bizonyos következtetéseket az akkori és a mai japán nyelv diftongusaira vonatkozóan. Például, hogy az egyetlen különbség az ősi japán és a sino-japán morfémák között, hogy az [au] diftongus a yamato-ban nem minden esetben monoftongizálódott, főleg ha végpozícióban volt. Ebből is látszik, hogy az [ai] diftongus meglehetősen stabil mind a sino-, mind a yamato japánban, míg az [au] az összes sino-japán morfémában és közel az összes ősi japánban monoftongizálódott. (KUBOZONO, 2001: 64)
[1] „Az ’Iroha’ negyvenhét szótagjából, vannak, amelyek igazából ugyanúgy hangzanak. Bár már ’kanát’ használnak lejegyzésükre, ejtésükben ugyan azok. Ezek az [i]-[wi], [wo]-[o], [e]-[we] szótagpárok.”
[2] „Megjegyzem, hogy a magas magánhangzók végpozícióban a kínai nazalizált veláris hangra [] vezethetők vissza valamint a félhangzókra és (az –u esetében) a [p]-re.”
[3] „As is well known, Japanese did not have any diphthongs at the beginning of its history.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése