Hangtörténet III.

c) Kamakura- Muromachi kor (1185-1600)

„ウ音は、時を経ると共にその直前の音の 影響を受けこれと合体して、一つの長音になるものが出来たのである。”[1] (HASHIMOTO, 1938) Az [u] az előtte álló [o] végű szótag [o] hangjával hosszú [ō]-vá – ’gōon’ – monoftongizálódott. Az [u] magánhangzó az [e] magánhangzóval összeolvadva vált [yō]-vá, vagy az [o] az őt megelőző mássalhangzóval olvadt össze [ya] soros hosszú vagy hosszú palatalizált szótaggá. (HASHIMOTO, 1938)

eu à yō

seu à shō

meu à myō

A Kamakura korra a hosszú hangok teljesen a japán nyelv részévé váltak. A Muromachi korban tovább folytatódott ez a tendencia. Az [a] magánhangzó a mögötte lévő [u]-t középső nyelvállású [o] magánhangzóvá formálta, majd ezek hosszú [ŏ]-vá monoftongizálódtak, mely nyíltabb volt, mint az [u] és [o] magánhangzóból létrejött ’gōon’-ok. Ezt a típusú hangváltozást hívják ’kaion’-nak. A negyedik ilyen típusú hangváltozás az [u]-val történt, ha előtte [i] magánhangzó állt. Ezek összeolvadásával jött létre a hosszú [ū] vagy a palatalizált [yū]. Ezt a jelenséget ’danchōon’-nak hívja a szakirodalom.    

chiu à chū ’valamiben benne’

iu à yū ’mondani’

ureshiu à ureshū ’boldog’ (HASHIMOTO, 1938)

Ezeknek a hangváltozási tendenciáknak eredményeképpen a Muromachi korra teljesen természetessé váltak a palatalizált hangok a japán nyelvben. (HASHIMOTO, 1938)

A Kamakura-Muromachi kor magánhangzói az [a], az [i], az [u], a [ye] és a [wo] voltak.

d) Edo kor

Az Edo kori hangállapotok már-már a mai állapotot mutatják. A Muromachi kor [ye] és [wo]-ja ekkorra már [e]-ként és [o]-ként volt használatos, bár egy-két dialektusban – Kyūshū és Tōhoku – tapasztalható volt a megőrzésük. Az [a] és az [u] magánhangzó összeolvadásával létrejött nyílt [ŏ] mellett az [e] vagy az [o] és az [u] hosszú [ō]-vá monoftongizálódása is megtörtént, és elterjedtté vált az Edo korra.

ama(k)u à amŏ ’édes’

yo(k)u à yō ’jó’

take-(k)u à takyō ’bátor’

A nyílt [ŏ] zártabbá kezdett válni, míg végül csak hosszú [ō]-val számolhattunk az ’onbin’-ok esetében. Az [o]-k effajta kettőssége bizonyos dialektusokban (Niigata) később is fennmaradt. (HASHIMOTO, 1938)

Kialakult az ’e-danchōon’, melynél az egymás mellett álló [e]-ből és [i]-ből alakult ki a hosszú [ē]. Ez a jelenség speciálisan a korabeli köznapi nyelvhasználatban elterjedt. Ennek analógiájára az [ei] hangkapcsolat mellett az [ai] és az [oi] hangkapcsolatban is végbementek ezek a változások, melyek csak dialektusokban vannak jelen. Kubozono szerint megfigyelhető, hogy az [i] véghangzós diftongusok általában sokkal inkább ellenálltak a monoftongizálódásnak, mint az [u] végűek. Épp ezért az [oi] és az [ui] kapcsolatok sokkal stabilabbak, és ez esetben is leginkább csak egy-két melléknévben és csak a kiejtésben jelentek meg, ellentétben az [eu] és a [iu] hangkapcsolatokkal, melyek számos esetben megnyúltak. (KUBOZONO, 2001: 64)

a.       sugoi~sugee ’nagyszerű’

atsui~achii ’meleg’

b.      teuteu -> tyootyoo ’lepke’

riu -> ryuu ’sárkány’ (KUBOZONO, 2001: 64)

            A szabályos tendenciák korábban köveztek be, majd ezek mutatkoztak meg később egyéb diftongusoknál az analógia hatására. Ez a folyamat majdnem minden nyelvnél bekövetkezik valamely nyelvi elemet érintve ezzel. Kubozono szerint mindezekből az is látható, hogy az [i] végű diftongusok az idők folyamán voltak stabilak és kevésbé stabilak, de az [u] végűek szabályos monoftongizáción mentek keresztül. Ezek a korai tendenciák lehetnek a felelősek a szinkrón jelenségért. Az [au] diftongus csekély száma a sino-japánban arra enged következtetni, hogy a korai kínaiból teljesen hiányzott ez a diftongus. Azonban ha alaposan tanulmányozzuk a sino-japán szavak eredetét, láthatjuk, hogy ez téves feltételezés. A kérdés, hogy vajon miért ment végbe monoftongizálódás ezeken a hangokon a Muromachi kor végén? (KUBOZONO, 2001: 63)

[au] -> [oə] ’cseresznye fa’

[kau] -> [koə] ’magas’ (KUBOZONO, 2001: 63)

Ez esetben is hasonló párhuzamot láthatunk, mint a sino-japánban, miszerint az [au] diftongus egybeolvadt, az [ai] diftongus azonban csak a kollokviális nyelvben, leginkább a szlengben vált monoftongussá, azon kívül sértetlenül megmaradt. Ez az asszimetria kiterjedhetett az igékre is. (KUBOZONO, 2001: 63)

1. haya + i -> hayai ’gyors’

haya + u -> hayau -> hayoo

2. ahi + masu -> aimasu ’találkozni’

ahu +ta -> auta -> oota ’találkozni (múlt idő)’ (KUBOZONO, 2001: 63-64)

            Ez a típusú változás az [ai]-t tartalmazó morfémákban nem ment végbe. Viszont véletlenszeren kialakult a későbbi időkben a tokiói japánban, és egy-két dialektusban is előfordul még.

shiN.pai~shiNpee ’aggódás’

dai.koN~dee.koN ’retek’

tai~i.tee ’fájdalom’ (KUBOZONO, 2001: 63)

---

[1] Az [u] hang az idők folyamán a közvetlenül előtte álló hangra hatva összeolvadt azzal, majd egy hosszú hanggá monoftongizálódtak.”